Megtalálni a mikuláscsomagot a kitisztított cipőben nagyon jó.
Várni a Mikulást gyerekként, leskelődni, hátha megpillantjuk, még jobb.
Találkozni egy Mikulásnak beöltözött emberrel, aki egy kisgyereknek maga a Mikulás, általában izgalmas, néha nem működik.
Aki felnőttként öltözött be Mikulásnak, tudja, hogy a másik oldalon lenni legalább annyira jó élmény. Voltam már többször, a szakáll segít, az őszülés még jobban.
A számomra azonban a mikulásjelmeznél még többet jelent, hogy Szent Miklós ruhájába is belebújhattam.
Tavaly kezdődött, szólt a görögkatolikus hitoktató társam, akivel nagyon sokat szolgálunk együtt, hogy át kellene venni egy feladatot, van-e kedvem? Mikulásnak hívott, gondoltam én először, de többről volt itt szó, a mikulásmítoszon túl az eredeti Szent Miklós történetét is kicsit közel kellett vinni a gyerekekhez. Volt egy nagyszerű ember, aki éveken át eljátszotta a szerepet. Tavaly meghalt, hazahívta az Ura, kellett valaki, nem helyette, hanem utána. Így történt, hogy 2021-ben a gyönyörű győri görögkatolikus templomba egy szakállas református lelkész sétált be nagy keresztes piros ruhában és hatalmas püspöksüvegben ajándékot adni a közösség ott összegyűlt gyerekeinek. Én voltam az és életem egyik legszebb élménye lett.
Idén már visszamentem, vártam az estét. Hogy miért? Talán azért, mert annyira rendben van az egész és annyira más, mint az áruházak és reklámok kilúgozott télapóbiznisze. Nem akarom bántani az megszokott mikulásosdit, az is jó, egy kis varázslat, egy kis kilégzés, gyereknek és szülőnek. De itt valami más történik.
Gondoljunk csak bele, Szent Miklós besétál egy templomba, amit róla neveztek el. Ott olyan családok énekelnek, akik számára az a Jézus, akit Mürai Miklós, a harmadik és negyedik század fordulóján élt püspök is szolgált, ugyanúgy valóság. Persze nem kell nagy dologra gondolni, csomag került a gyerekek kezébe itt is, szó volt arról, hogy ki hogy viselkedett. De mégis máshogy. Jöttek ki a gyerekek, aztán az ajándékátadás után mondhattam nekik, hogy Isten áldjon. Beszélhettem arról, hogy nem azért kapnak ajándékot, mert jók voltak, hanem mert szeretik őket (a család, a gyülekezet, papjuk és hitoktatójuk és most kicsit én is, Miklós bőrében).
A templom is tökéletes helyszín volt. Megadta azt a keretet és azt a mélységet, ami már szinte minden ünneplésünkből hiányzik. De a templomnak is jót tett, a negyven gyerek nevetése, az ének a szülőkkel együtt. Ha lehet ilyet mondani, a templom is örült.
Az meg csak a ráadás, hogy református lelkészként lehettem vendégszereplő görögkatolikus testvéreim ünnepén, úgy, hogy egy evangélikus lelkészházaspár is ott volt gyerekével. Ökumenikus, mondhatnánk, de ez a szó Mürai Szent Miklós idején még nem az ezerfelé szakadozott keresztények vágyát és erőlködését jelentette. Miklós is csak keresztény volt, akkoriban ez a felekezet-dolog messze nem volt ilyen éles.
Én csak Mikulás azaz Miklós vagyok, a szervezést mások csinálják, ügyesen és nagy odafigyeléssel. De maguk mellé hívtak, és nagy ajándék nekem, hogy csak játékból ugyan, egy szerepként, de gyerekeket ajándékozva felölthettem már kétszer is Szent Miklós ruháját. Én is ajándékot kaptam, a gyerekektől, a gyülekezettől, Istentől. Hogy egy kicsit társa lehettem egy régi-régi testvérnek, aki példát mutatott a Krisztusi szeretetből.
Még valami, így a végére. Aznap reggel is volt rajtam már az „álruha”, Vera, a görögkatolikus hitoktató elvitt egy gyermekotthonba (most így hívják az árvaházakat). Ott is jelen volt Krisztus, az én Krisztusom, Miklós Krisztusa, csak másképp, fájóbban, húsbametszően. Majd talán egyszer arról is írok…
(Képek: Kisalföld, Rákóczi Ádám)
