Pocsékul érzem magamat. Ennek semmi köze sincs a depresszióhoz vagy valamiféle negatív érzelem-hullámhoz, sőt. Egyéni létem körén belül nem győzök hálát adni az Úrnak, hogy érdemtelenül elhalmoz ajándékaival. Mégis, a bennem élő homo politicus, az az ember, aki szeretne számot adni arról a történelmi korról, melyben az Úr kegyelméből élnie adatott, talán soha nem érezte még magát ennyire bizonytalanul. Nem értem a történelmet. Fáj a világ.
Valamikor, a rendszerváltás környékén még azt hittem, el tudom magamat helyezni a nagy történelmi egészben, s boldog voltam, hogy református keresztényként és magyarként láttam a helyemet a világban, mert azt gondoltam, értem a történelem átfogó, nagy mozgásait. Meg azt is gondoltam, hogy noha az ember nem mindenható, de azért arra képes, hogy az erkölcs és a racionalitás mentén, ha nem is tökéletesen, de megszervezze saját történetét. Azt gondoltam, hogy a történelem valamennyire irányítható.
Most meg azt kell megállapítanom, hogy az ember kezéből kicsúszott saját története. A világ átláthatóságának illúziója odaveszett, s úgy tűnik, mintha az egyetemes ember egy rossz szekéren ülne, amelyről senki sem tudja, hogy hova fut. Persze, ismerjük ezt az életérzést, ahogy ezt a mi drága, jó Adynk olyan zseniálisan megfogalmazta. Minden Egész széttörött.
S most megint itt vagyunk, szembesülve azzal a megrendítő ténnyel, hogy miközben az ember azt hiszi, hogy ő a történelem főszereplője, hogy birtokolhatja történetét, valójában fogalma sincs, hogy mi történik vele. Kocsi-út az éjszakában. Nekem fáj a világ.
Ebben a mélységes sötétségben és tudatlanságban nincs más vigasztalás számomra, csak az az egyetlen elbeszélés az Egészről, amelyet a zsidó-keresztény hagyomány őrzött meg és hagyott ránk örökségül. Nem az Egész törött szét, hanem megrendült a hit abban, hogy a zűrzavaros és átláthatatlan evilági történelem csak része egy nagyobb és átfogóbb történetnek. Hogy tehát ennek a történelemnek a síkján az emberi sors egésze, végső értelme nem érthető és nem látható át, s aki csak ebben a történelemben reménykedik, az szükségszerűen csalatkozni fog.
Fáj a világ, de mégis, ezzel a zűrzavaros evilági történettel szembe állítható egy másik történet, Isten története az emberrel, az Egész története. Ez az eszkatologikus reménység, amely túlmutat ennek a történelemnek az időbe zártságán és üdvtörténeti távlatot ad. S mondjon akárki akármit, csak innen, ebből az üdvtörténeti távlatból, az Egész történetéből lehet csak választ adni arra a kérdésre, hogy mi történik az emberrel, miközben ezen a Föld nevű bolygón éli sokszor zűrzavaros és átláthatatlan életét. A felvilágosult racionalizmus semmit nem tudott mondani arról, hogy mi értelme ennek az egésznek. Mármint ennek a világnak. Vagy csak véletlen az egész? Mondjon akárki akármit, a világot nem lehet önmagából magyarázni.
Új Év első napján, egy meglehetősen kritikus év kezdetén, amikor nekem személy szerint fáj a világ, nem imádkozhatok másért, csak a hitért az Egészben. Hogy létünk, evilági történetünk nem értelmetlen és céltalan lét, mert része egy átfogóbb történetnek. „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (1Kor 15,19.).
Olyan Új Évet kívánok mindenkinek, amelyben az Úristen megőrzi a hitünket az értelmes Egészben, s e világ, s benne a magunk sorsának a megértését Igéje és Lelke által üdvtörténeti távlatba helyezi.
