Megszólal

Sértettség

„Az egyetlen dolog, ami elindíthat egy pályán, az a kudarctűrő képesség. Amennyiben nem tűröd a kudarcot, egy pálya eleje teljesen lehetetlenné válik. Nekem szokták fiatal írók mondani, hogy őket már négy folyóirat visszautasította, néznek bociszemekkel. Nekem van egy hatalmas doboz elutasítólevelem. A sértettség luxusa szerintem nem megengedhető egy komolyan vett pályán.” Grecsó Krisztián

Milyen jó, hogy van egy olyan nap, amin szinte kötelező elvárás egymás megajándékozása. Az ajándékok kibontása után jön az elégedetlenség. Az intelligensebbek kedves mosollyal nyugtázzák a számukra kevésbé értékelhető ajándékot is, a megértőkkel és szeretőkkel együtt. A nagy elvárással lévők, márpedig a gyerekek is ilyenek, akár hisztibe forduló veszekedésig is képesek eljutni. Már megint nem jól figyeltél rám. Jönnek a „nem ezt beszéltük meg” mutatványosok. Az elvárások és teljesítések, az elképzelt és a valóság közötti különbség megtermi a gyümölcsét, a „szentkeserűséget”.  „Ha valaki félre akar érteni valamit, ha valaki meg akar sértődni valamin, akkor meg is fog.”  Terry Gilliam

Egy barátom gyerekkorunkban valamiért megharagudott rám. Kitalálta, hogy a lépcső tetejéről egy meszes rongyból a szemembe rázza az összes mészport. A szeme telement mészporral, én meg nem értettem, hogy mi van. Majd szemét véresre dörzsölve szaladt anyuhoz, hogy teleporoltam a szemét, meg a ruháját. Ott álltam bűntelen vétkesként.

A sértődés önkéntes kalicka. A hiba, az ok mindig a kalitkán kívül van. A sértődött ember csalódik, mert nem az történik, aminek szerinte történnie kellene. Ezzel be is zárkózik a maga sértődöttségének kalickájába, és mindenki hibás lesz ezért. A probléma, a hiba mindig rajta kívül lesz. A mások okolása és önmaga sérelmeihez való ragaszkodás nem segíti a helyzet megoldását, de legalább elfedi azt a hibát, amivel szembe kellene néznie. Így lesz maradandó a sértődés.

Jónás nehéz időkön van túl. A vihar a hajón. A sorsvetés. Szembe kellett néznie azzal is, hogy miatta meghallhatnak azok a derék matrózok is. Pedig nem tehettek semmiről. Sőt, még őt védték, amíg tehették. Ott álltak megfeszített izmokkal, készen a hirtelen halálra is. Ott áldoztak isteneiknek teljesen feleslegesen. Mindent megtettek, hogy az élet élet is maradjon. De ki gondolta volna, hogy az Úr elől nem lehet elbújni, elhajózni. Mert a vitorlát nem úgy tépi a szél, és a hullámokat nem úgy kergeti, amikor az Úr emeli fel a tengert a sarkánál. Elmenni egy idegen városba, betévedni egy ismeretlen bűnös világ labirintusába? Mi lesz, ha ott ragad? Minden zavaros. Nem is tudja, hogy tudta kimondani a félelemtől szűkölve, de beletörődve a megváltoztathatatlanba, hogy neki az Úrral van dolga. Ott nincs semmi más segítség, csak az a tudat, hogy amit az Úr tesz, az jó. Legyen az bármilyen kimenetelű az életére nézve. Kész volt a halálra. Nem azért mert kívánta, csak mert nem volt más feloldása ennek. De az Úr könyörült, és a vízbe még szinte alig esett bele, már gondoskodott rémséges nagy vízi lényről, valami halról, aki a szájába fogta és hordozta három napot. Ninive, Ninive.  Ki gondolta volna, hogy három nap alatt, míg csak szólt az Úr Igéje, megtérnek és megmenekülnek az Úr haragja elől. Pedig csak negyven nap kellett volna, és elpusztulnak. De megtértek. Megsértődött. Nem tudni mire. Azért, mert megtértek, és mert nem látja máson is az Úr hatalmát beteljesedni? Feleslegesen kellett idejönnie, mert könyörült az Úr? Felesleges volt a prófétai identitás, szenvedés, haleset, a három nap a mélységből kiáltó szóval. Minden értelmét veszti, ha csak ő ismeri az Úr hatalmát. Itt mindenkinek meg kellene éreznie. Nincs kegyelem. Mindenkinek át kell élnie. Nem lehet egy darab zsákronggyal, egy kis hamuval, meg némi sírdogálással, leborulással, bűnvallással elintézni ezt. Az nem lehet.
Akkor most meg azt kérdezi az Úr, hogy igazad van-e, hogy haragszol. Elég keserű dolog, hogy másnak nem kell átélnie a szorongást, a halálközeli félelmet.

Mint a tékozló fiú bátyja. Az sem akar bemenni a mulatságba, amikor megtudja, hogy az öccse jött haza és az apja még örül is a herdálónak, a család szégyenének, a vagyontiprónak. Szerinte rosszul döntött apu. Meg kellene leckéztetni, meg vele soha nem volt ilyen kegyes.

Valahogy csak eljutunk a személyeskedésig. Végül mindig ez a sértettség végfoka. De bezzeg velem, nekem, értem, miattam… Vagyok én olyan fontos, ismert, jó, szent, aki megérdemli, de már eddig is megérdemelte volna, és ezután még inkább meg fogja érdemelni.

Jó megsértődni. Mert végre nem kell magammal foglalkoznom. Végre csak másokat okolhatok mindenért. Akkor is, ha semmi közük haragom tárgyához, de nem állnak haragom mellé. Akkor biztos az ellenséggel vannak. Ha az ellenség még nem is öltött testet, de legalább az árulókat ismerem, és azokra haragudhatok, gyűlölhetem őket. De a barátok is gyanúsak. Nem fikáznak, gyűlölködnek lelkesen, ahogy tetszene, és nem helyeselnek eléggé. Lassan el is maradnak. Át kellene gondolniuk a barátság lényegét. Így jövőre nem fognak velem lépést tartani, nem tudnak követni. Pedig a mondás él: Vezess! Kövess! Vagy állj félre!

Nem! Mit nem? Nem! Ezt mondja az Úr: Veled vagyok minden napon a világ végezetéig. Veled vagyok! Érted? Nyitva a kalitka ajtaja. Szabad vagy! Neked is annyit akarok adni, mint akik hajnaltól dolgoznak. Neked, aki egy vagy az utolsók közül. Nem számít, hogy lemaradtál. Neked is új élet kezdődik.

A szerző

Írások

Soós Szilárd a nevem. Református lelkész vagyok. Mivel a „nincsen benne állandóság” világhoz tartozom, örök változás. „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.” 1 Korinthus 13, 11-12