Jóllehet egykor Petőfi születési helyéért Kiskőrössel szembeszállt Félegyháza, Szabadszállás, Kunszentmiklós és Dunavecse is, mégis mindet maga mögé utasítja Dunántúl Athénja, Pápa. Mi pápaiak, illetve pápai öregdiákok elismerjük, hogy 1823-ban, szilveszter éjszakáján Petrovics István fia, Petrovics Sándor Kiskőrösön látta meg a napvilágot az evangélikus templomhoz közeli mészárszékhez tartozó lakásban, viszont büszkék vagyunk arra, hogy Petőfi Sándor Pápán született. Tárgyi bizonyíték van erre, ezért tehát nem provokáció, hanem egyszerű tényközlés a cím.
1841-ben Pápára Petrovics Sándor érkezett, de 1842-ben Pápáról Petőfi Sándor távozott. A Pápai Református Kollégium gimnazista diákjaként az úgynevezett pápai ókollégium épületében koptatta a lépcsőfokokat, és faragta a rímeket. Nem is akármilyen fokon. Tarczy Lajos tanár úr Képzőtársaságának köréhez tartozva jó társaságba keveredett (Jókai, Orlai, Kerkapoly), ahol rendszeresen költő, szavaló vagy bíráló volt. Ezidőben hozta meg élete egyik nagy döntését, azaz nevének magyarosítását. A kellő bátorság mértékét jól érzékelteti, hogy apja ellenezte ezt, öccse pedig ezt követően évekig nem lépte meg a névváltoztatást. Diáktársának, Bárány Gusztáv Adolfnak „Literaturai zsengék” című kéziratának hátsó üres lapján tollpróbákként maradt hátra a nagy pillanat tárgyi bizonyítéka. Ugyanis oda ötször írta le nevét: háromszor Petrovicsként, kétszer Petőfyként. Új neve a régi fordítása, melyben a Péter becézett formában jelenik meg. A következő tanévben, 1842. november 8-án jelent meg először nyomtatott formában új neve, mégpedig az Athenaeum folyóiratban közölt „Hazámban” című versénél.
Ami nekünk ma evidens, kortársainak korántsem volt az, és nehezen hitték el, hogy Petrovics Sándor és Petőfi Sándor egy és ugyanaz. Egyik levelében így írt erről: „Vörösmartynak szembe tűntek verseim, s amint Bajzától hallám, ő a Petőfi név alatt valami régibb írót vélt rejtezni. (…) Szinésztársaim is olvasták az Athenaeumban Petőfi verseit; de ők nem hiszik, hogy én vagyok az. Egyébiránt nem sokat törődöm velök”.
Hónapok óta ízlelgetem a 2023. évet, mint Petőfi jubileumot, hiszen már tavaly elkezdődött a „Petőfi 200” ünneplése, noha valójában tegnap lett kétszáz éves a szabadság költője. Számomra Petőfivel kapcsolatban az igazán izgalmas kérdés a vallásos költészete. Van vagy nincs neki? Részben elfogadom Szerb Antal 1934-ben tett megállapítását, miszerint „Petőfi vallásossága a szabadság imádata volt. Azt az áhítatot, rajongást, önfeláldozási vágyat, amit a hívő Isten lábához helyez, ő a szabadságnak szentelte. Amint a hívő lélek mindent vallásán keresztül él meg és vallásának értékrendszeréhez mér, hasonlóképpen Petőfi is a világot a szabadság jegyében éli át. Az a tájék szép, amely a szabadságra emlékeztet, az az irodalmi alkotás jó, amely a szabadság ihletését érezteti, az a tett jó, amely szabad és a világszabadság felé vezet.”. Ugyanakkor véleményem szerint Petőfi költészetéből nem a vallásosság hiányzik, hanem az egyházba ágyazottság hiánya mutatkozik meg benne. Vallásos morzsákat tartalmazó versei alapján feltételezhető, hogy Petőfi nem Istentől, hanem az egyházi hitgyakorlattól szakadt el, és nem Istennel fordult szembe, hanem kritikussá vált az egyházzal szembe. E szempontból elgondolkodtató „Tompa Mihálynál” című versének utolsó versszaka: „Eredj, mert a harang immár elhallgatott, / Menj, ne várakoztasd jámbor híveidet, / S vigyázz: örömedben egyik bordalomat / Ne mondd el valahogy a miatyánk helyett.” A miatyánk bordalra cserélésének poénja mellett szembetűnő az alaphelyzet: míg Petőfi a költő lelkipásztort figyelmezteti a gyülekezeti alkalom kezdetére (menj!), ő maga nem csatlakozik a bejei gyülekezethez. Hm, hányan gondolkodnak ma így! Menj, menjetek, én kívül maradok…
Próbálom megérteni, hogy Petőfinek miért nincsen jelentős vallásos költészete. Családja alapvetően vallásos volt, erről tanúskodik „Karácsonkor” című versében: „Oh aki együtt látta e családot, / Nem mindennapi boldogságot látott! / Mi boldogok valánk, mert jók valánk. / Embert szerettünk és istent imádtunk; / Akármikor jött a szegény, minálunk / Vigasztalást és kenyeret kapott.”. Továbbá apja számára fontos volt, hogy egyházi iskolába járassa fiát, ahol adhatná magát a lelki táptalaj, ugyanakkor addigra a felvilágosodás vallásellenes hatása megmutatta magát azokban az intézményekben is, ahogy a korszellem ma sem kerüli el az egyházat. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy szerelmi-, családi-, politikai- és bölcselő lírája markáns, de istenes költészete búvópatak. Megkockáztatom, hogy Petőfi életkora is hozzájárult ahhoz, hogy vallásos költészete nem annyira jelentős, mint Arany Jánosé, Ady Endréé vagy József Attiláé, hiszen ő huszonhatévesen eltűnt a csatatéren. Huszonhat! Nem éppen mélyen szántó vallásos gondolatok jellemzik az embert huszonévesen. Olyankor Isten neve általában csak köszönések és jókívánság formák részeként van jelen. Petőfinél is jócskán van erre példa: „A téli esték”; „Egy estém otthon”; „A jó öreg kocsmáros” c. verseiben.
Egyébként Petőfi verseiben nem tiszteletlen Istennel. Sőt, a magyar nép sorsának értelmezéséből Balassi, Kölcsey gondolatai köszönnek vissza, ezáltal az isteni hatalmat elismerve és dicsőítve. „Rég veri már a magyart a teremtő, / Azt sem tudja: milyen lesz a jövendő? / Lesz-e még ezen a földön jó napja? / Örüljön-e, búsuljon-e? nem tudja. / De ha isten bút adott e nemzetnek, / Azt is adott, mivel a bút ölje meg. / Hol terem több jó bor és több szép leány, / Mint itt, belül Magyarország határán?” (Rég veri már a magyart a teremtő, Pest, 1845) „Jött a tatár, jött a török reánk. / Isten csodája, hogy még áll hazánk. / (…)Oh nemzetem, magyar nép! éltedet / Mindig csak a jó sorsra bízod-e? / Ne csak Istenben bízzunk, mint bizánk; / Emberségünkből álljon fönn hazánk!” (Az Isten csodája,Szalkszentmárton, 1846); „Jogot tehát, emberjogot a népnek! / Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg / Isten teremtményén, s ki rásüti: / Isten kezét el nem kerűlheti.”(A nép nevében, Pest, 1847)
Nem vagyok irodalomtörténész, csupán költeményei olvasója, így nem tudom indokolni, csupán érzékelni azt a változást, amiről húszévesen, illetve huszonötévesen írt versei tanúskodnak. 1843-as „Én” című versében így vall magáról: „A világ az isten kertje; / Gyom s virág vagytok ti benne, / Emberek! / Én a kertnek egy kis magja, / De az úr ha pártom fogja: / Benne gyom tán nem leszek.” Öt év múltán pedig „Az Apostol” című elbeszélő költeményében a főszereplő szájából halljuk önreflexióját: „Imádlak, Isten; most tudom, ki vagy? / Sokszor hallottam és sokszor kimondtam, / De nem értettem nevedet. / A nagy természet magyarázta meg / Hatalmad és jóságodat… / Dicsértessél, dicsértessél örökre! / Imádlak, Isten; most tudom, ki vagy?”. Talán áldás már az is, ha a „Petőfi200” jubileum kapcsán nem lesz Petőfi szakértő az ember, hanem csak eljut a versek ízlelgetéséig. Hát, ha pedig még Isten mindent irányító hatalmát is felismeri az Úr kegyelméből… az maga az áldás.
Petőfi Sándor: A borozó című versét Csukárdi Sándor mondja el a Pannonia Reformata Kévéházban