Megértettük

Harangszó és kocsonya

Mióta eszemet tudom, az óév végi pillanat, mikor átlépünk az újévbe, mindig eltöltött valami emelkedett és reménységes érzéssel. Mikor koccintunk a pezsgővel és megszólal a Himnusz… Na, nem kell itt valami hatalmas nagy átélésre gondolni, csak úgy ott volt ez is a sok minden más érzés, gondolat, egyéb között.
Gyerekkoromban ezt a rendes évi szilveszteri tévéműsor előzte meg, amit szép türelmesen végignéztünk a szüleimmel. Volt az néha jobb, néha rosszabb. Akkor ihattunk egy korty pezsgőt is, elénekeltük (!) együtt a Himnuszt, és mehettünk aludni.
Tizenévesként már a gyülekezetünk ifijével szilvesztereztem, nagyon jó közösség volt, közös játékokkal, énekléssel vártuk a pillanatot, de az ugyanúgy történt meg: koccintás, Himnusz, emelkedettség és reménység. Aztán még maradtunk egy kicsit…
Fiatal felnőttként már jöttek a gyülekezeti szolgálatok, születtek a gyerekek, de ez a pillanat még mindig ugyanolyan maradt. És ahol most lakunk, itt jó pár éve kitaláltuk, hogy ilyenkor ne csak az emberi hangoskodással legyen tele a téli éjszaka levegője.
Ezeknek a téli hangoskodásoknak amúgy egyébként is pogány – gonoszt és ártó szellemet űző – gyökerei vannak, csak a mai modern ember ennek már nincs tudatában. Sípol, dudál, durrogtat, megrémít állatokat és erre érzékeny embereket, de tombol, hogy kifejezze azt, amivel kapcsolatban már nem nagyon van önreflexiója.
Szóval úgy döntöttünk, hogy éjfélkor szólaljanak meg a templom harangjai is néhány percre, hálaszóként Istennek az eddigi megtartatásért és fohászként az előttünk állókra nézve. Ilyenkor bennem is imádság volt és ugyanaz az emelkedettség és bizakodás.
De idén már nem tudott az lenni. Szomorú meglepetéssel vettem észre magamban, hogy az elmúlt három év világjárvány-karantén-ki tudja hányadik hullám-háború-energiaválság-infláció hullámvasútja ellopta tőlem ezt a régi pillanatot. Már nem tudom, sejtésem sem lehet, mi következik, de sok jót nem remélek.
Voltaképp már nem is bánom. Mert ez döbbentett rá arra, hogy ez az emelkedettség és reménységesség igazából az emberi látás volt bennem. Hogy húú, most kezdődik valami – akkor is, ha emberi időszámítás, emberi idő-darabolás szerint, de – új és kis reményeimet, tervezéseimet beteljesítő. Hát ez vétetett el tőlem.
Idén is megszólaltak a harangok, kimentünk a szokatlanul enyhe éjszakába a teraszra meghallgatni, és miközben mondtuk a „Boldogújévet!”, tudtam, hogy ennek a boldognak már új jelentése kell legyen a számomra. Mert a világ gondolkodása és a lét történései már végképp érthetetlen és követhetetlen, aggasztó és kontroll-vesztett homállyá lettek körülöttem.
Az újévi istentiszteleten Lukács evangéliumából szólt Isten, a Keresztelő Jánoshoz kisereglő sokaságról, akik bűntvallani, megkeresztelkedni, újat kezdeni szeretnének, részesedni az érkező új világrendben, az elközelített Isten Országában. Kimennek a pusztába, ki a mindennapjaik felhője alól, hogy felnézhessenek és láthassák ők is, mikor Jézus miatt megnyílik a menny.
És kérdezik, hogy mit tegyenek. És a válasz nem valami eget rengető nagy dolgokról szól, hanem a vámszedőknek, katonáknak és a többieknek is nagyon hétköznapi és egészen konkrét parancsokról az életükre nézve. Légy becsületes, légy irgalmas, önzetlen, mértékletes…
Most meg kellett értenem, hogy nekünk ez a részünk a nagy egészben. Akkor és ott, a római uralom alatt, nagy birodalmak csatározásai közepette, az ókor végén és a középkor kezdetén sem volt különb úgy általában az emberiség. Összeomlóban volt egy világrend, jöttek háborúk és majd járványok is, de volt, született – Isten akarata szerint – egy közösség, akik látták és tudták, hogy Jézus miatt immár nyitva van felettük az ég.
Az ő „dolguk” pedig mindebben annyi volt, hogy onnan felülről lássák a birodalmakat és háborúkat és járványokat és úgy általában az Istentől kimért földi életet. A sajátjukat is. S hogy ők ez utóbbiért felelnek, önnön reménységükért, hitükért, és persze a saját közösségeikért – az egyházukért, a népükért, a rájuk bízottakért.
Most ebben lett békességem és vigaszom, bizakodásom és reményem, életbátorságom. Meg bárminemű elhatározásom. Úgyhogy ma nekiálltam és főztem hat liter kocsonyát!

A szerző

Írások

Református lelkipásztor, teológus. Lelkigondozó. Lelkészfeleség. Édesanya. Alföldi lány voltam, akit Isten kunsági szelei átfújtak a Dunán, és végül itt lettem azzá, aki vagyok. Először a somogyi vizek és erdők mentén, most pedig már régóta a Balaton partján. Szisztematikus gondolkodás, pontos fogalmak, de empátia és költészet egyformán fontosak nekem. Talán segítenek meglátni, igazán látni és láttatni...