Szeretem Rembrandt festményeinek fény-árnyék játékát, amivel megragadja a figyelmet, a lényegre tereli a tekintetet, és eléri az érzelmi bevonódást. Olyannyira mesterien használja a fényt és árnyékot, hogy szinte magunk előtt látjuk, amint kikísérletezi a teljes jelenet vonatkozásában valódi fényviszonyok közepette, majd meghúzza az első ecsetvonást. Tökéletesen érzékelteti az árnyas udvart, ahonnét kilépnek a fegyveresek az Éjjeli őrjárat c. festményén, ami későbbi címével ellentétben egy nappali jelenetet ábrázol. Döbbenetes, hogy több alkotásánál a fény segítségével kapcsol össze szereplőket, például a Levétel a keresztről c. alkotáson Máriát Jézussal; Izsák megkötözésének ábrázolásakor az angyal kezét Izsák testével. Szintén fénnyel éri el a pillanat többletének érzékeltetését, például Dr. Tulp anatómiája c. képén olyan érzés fog el bennünket, mintha ránk nyitnák az ajtót, s abban a pillanatban beárad a leleplező fény. Hasonlóan fény árad be Delila sátrába is a Sámson megvakítása c. festményén. Tehetségét mutatja, hogy nemcsak a világos részleteket, hanem a sötétségbe burkolózó dolgokat is élesen kivehető módon tudta ábrázolni, mint például a Vihar a galileai tengeren c. kép jobb felső sarkában lévő elszabadult hajócsigát. Alakjai nem túlzók, hanem valóságosak, éppen ezért hihetők ábrázolásai.
Mostanság Rembrandt alkotásai közül legjobban Bélsaccar lakomája foglalkoztat. Nemcsak önmagában a festmény, hanem festmény és bibliai szöveg együttese. Minél mélyebbre ástam az elmúlt héten a bibliai történet rétegeiben, és minél többször néztem rá Rembrandt festményére, annál világosabbá vált számomra, hogy a mi korunk is érintett abban a problémában, amit felvet Dániel könyvének ötödik része, és amit vászonra visz a holland aranykor festője.
A festményen barokkos pompával burjánzik a keleti pompa, és a szereplőket beburkolja a drága kelmék, aprólékosan megmunkált nemesfémek, igazgyöngyök és tollak sokasága. Mindezek ellenére egy végjáték tárul elénk, amiben Isten ítéletet hirdet egy kódolt üzenet formájában, amit csakis az ő kiválasztottja, Dániel, babiloni nevén Baltazár, tud megfejteni. Megragadja a figyelmet a falon fénylő felirat, ami ákom-bákomnak tűnhet, pedig azok tökéletes héber betűk. A rutinból balról jobbra vízszintesen visszafelé olvasóknak első ránézésre értelmetlenek a sorok, de abban a pillanatban, amint Talmud leírásként kezeljük, és nem vízszintesen, hanem függőlegesen olvassuk, már ott van a megoldás: mene, mene, tekel, uparszin. Ha tisztában vagyunk a héber betűkkel és az olvasás helyes irányával, már nem is halandzsa. Jó hogy nem, hiszen Rembrandt húsz éven keresztül lakott az amszterdami zsidónegyedben, ahol nagy eséllyel Manasse ben Israel főrabbi tanította meg neki a héber írásjeleket, valamint nem volt nehéz hozzájutnia az ószövetségi tényleges szöveghez.
A király körüli emberek tekintete és testtartása azt üzeni, hogy ők Bélsaccarért aggódnak, illetve az általa meglökött és felborított kelyhekből kiömlő bor vonja el a figyelmüket. Jóllehet ezek az arany kelyhek nem mellékesek, hanem Isten haragjának kiváltói („Elő is hozták az aranyedényeket, amelyeket a jeruzsálemi templomból, az Isten házából hoztak el és a király azokból ivott… és közben dicsőítették az aranyból, ezüstből, rézből, vasból, fából és kőből csinált isteneket.” Dán 5,3a-4b). Kizárólag Bélsaccar figyel a falra írt üzenetre. Bélsaccar király hátra fordulása magában foglalja azt, amit korábbi életéből hiányolt Isten, azaz hogy nem figyelt apjára és nem okult az ő életének intő példájából („De te, Bélsaccar, aki a fia vagy, nem aláztad meg magadat, bár mindezt tudtad.” Dán 5,22). Kizárólag magára figyelt, és soha nem tekintett felfelé. A kompozíciónak ez a visszafordulás az ereje, amit a kettős fényforrás még hangsúlyosabbá tesz: fény árad a szemközti fal irányából, valamint a csodás módon megjelenő felirat felől. Rembrandt bibliai szöveghűsége bravúrosan nyer teret a fény által. Ez áll ugyanis a Szentírásban: „Egyszerre csak egy emberi kéz ujjai tűntek fel, és írni kezdtek a királyi palota festett falára, a lámpatartóval szemben…” (Dán 5,5).
Körülöttünk is burjánzik a jólét, ami könnyen eltereli a figyelmünket a lényegről. Olyan világban élünk, ahol a szentet profánul kezelik és leuralják. Azt gondolják az emberek, hogy bármit megtehetnek, büntetés nélkül felülmúlhatják őseik bűneit is. Faraghatnak maguknak kiber-szobrot, lecserélhetik a teremtettség törvényeit önös ösztönök kiélésére, ha netán bajba kerülnének, majd alkotnak rá új fogalmat, és jogi csűr-csavarral kint vannak a vízből. Csakhogy ez nem így lesz. Egyre többen kiskirálynak és érinthetetlennek képzelik magukat. Csakhogy ez nem így van. Kijelentheti az ember Istenről, hogy halott, attól még él. Leszögezheti az ember saját szabályait, attól még Isten az övéi alapján számoltat el. Adhat az ember másik jelentést a dolgoknak, attól még Isten pontosan nevén nevez mindent. Átkódolhat, kikódolhat az ember, Isten mindezek ellenére célba fogja juttatni az üzenetét. Ezért ő az Isten, és nem mi.
A mai Dánieleknek, a mai kódfejtőknek ugyanarról kell tanúskodniuk a világban: Mené, mené, tekél, ú-parszín. Számba vette Isten a királyságodat, és véget vet annak; megmért téged mérlegen, és könnyűnek talált; felosztotta királyságodat, és másoknak adta…
