Miért teremtette Isten az embert férfinak és nőnek? Csak. Mert így tetszett neki. Pont.
Eléggé vicces, amikor a teremtett ember ilyen kérdéseket tesz fel. Ez olyan, mintha azt kérdeznénk, miért nem tud az ember repülni. Van rá egy tudományos válaszom: csak. Isten Isten, az ember meg ember, s ha ezt a hatalmi viszonyt az ember a maga hihetetlen nagyképűségével felborítja, abból komoly bonyodalmak bírnak keletkezni, mint ezt látjuk a mai zűrzavarban.
Amikor a zsidó-keresztény emberkép a férfit és a nőt Istenből vezeti le, akkor ezzel azt is állítja, hogy kell lennie egy végső tekintélynek, amelyre hivatkozva a szexuális irányultságokról és a nemi identitásról bármiféle normatív megállapítás tehető. Ha ugyanis nincs végső tekintély, akkor lehetetlenség meghúzni a szexualitás terepének mindenki számára elfogadható normatív határát. Mindig lesznek csoportok, amelyek újabb és újabb szexuális irányultságok és nemi identitások jogaiért szállnak síkra. Ha ma a pedofília tiltott, máris megjelennek a pedofil jogvédők. Ha ma a zoofília, a nekrofília (és sorolhatnánk a végtelenségig) még nem elfogadott, majd jönnek csoportok, amelyek azért lármáznak, mert ki vannak rekesztve. S a fíliáknak nem lesz vége. S lám, már nálunk is előlépett egy férfi, aki ráadásul pedagógiai (!) asszisztens, s nyilvánosan vállalja, hogy egy 15 éves fiúval viszonya van. De ez, nagyon-nagyon tudományosan, nem pedofília, hanem efebofília. Ő bizony még pereskedni is kész, nehogy véletlenül a pedofíliát és az efebofíliát a sok tudatlan összemossa. A művelt és haladó közönség tehát tanuljon meg egy új, görög eredetű (ephébosz-ifjú) szót, ami egy idősebbnek a fiatalok iránti vonzalmát (beleértve az azonos nem iránti vonzalmat) jelenti, s tanulja meg azt is, hogy az efebofílok is igényt tartanak az elismertségre.
Mindez azért, mert már nincs határ, Istenre nem lehet végső tekintélyként hivatkozni, mert az úgymond ellentmond a racionalitásnak. Ennek viszont az a beláthatatlan következménye, hogy végső tekintély nélkül nem lehet tudni, vajon ki mondja meg, hogy a szexualitás terén mi a jó és mi a rossz, mi a normális és mi a nem normális, s ki mondja meg azt is, hogy eme döntésnek milyen következményei lesznek olyan társadalmi alapintézményekre, mint a házasság és a család. Az Isten „eltörléséből” fakadó tekintélyhiányt a jog próbálja meg pótolni, s jogi alapozással alátámasztott csoportigények jelennek majd meg végeláthatatlanul, hogy felvételt nyerjenek az elfogadott szexuális irányultságok és nemi identitások katalógusába. A katalógust természetesen nem lehet lezárni, mert nincs fix pont, s az őrültségnek nincs határa.
Könnyen belátható, hogy miután Isten „eltörlése” következményeként (mikor kezdődött az “eltörlés-kultúra”?) nem maradt semmiféle végső hivatkozási alap, amelyre társadalmi normákat lehetne építeni, a szexuális irányultságok és nemi identitások átláthatatlan, kezelhetetlen és kaotikus világa köszönthet ránk, ami egyenlő a dekadenciával.
Nincs más út, csak a visszatérés a zsidó-keresztény alapokhoz. S talán még az is kiderülhet, hogy a szexuális tájékozódásban (is) Istenre alapozott társadalom hosszú távon ezerszer racionálisabb, mint egy olyan, amely a teremtett valóságtól elrugaszkodva, végső tekintély hiányában az őrületbe kergetve önmagát, önmagát semmisíti meg.
(Kép: Joshua Stitt, Unsplash)
