Szegény apám, Isten nyugosztalja, református lelkészként egy ilyen mondaton kiakadt volna. Nincs még messze az a kor, amikor a felekezeti identitások egyik pillére a másik felekezettel való szembenállás volt. De nagyot változott a világ. Nem mintha a 16. századi sajnálatos egyházszakadás okozta súlyos történelmi következményeket sikerült volna teljességgel felszámolni, hanem azért, mert a keresztény önértelmezés számára új viszonyítási pontok, s ennek következtében új, a hagyományos felekezeti szembenállásokat nagyban háttérbe szorító, új törésvonalak körvonalai bontakoztak ki. Ennek a fejleménynek egyik alapvető oka, hogy a nyugati egyházak közösségére is rányomja bélyegét az összefoglalóan kultúrharcnak nevezett küzdelem az ugyancsak összefoglalóan liberalizmusnak és konzervativizmusnak nevezett világképek között. Új törésvonal jelent meg a liberális-progresszív és a konzervatív-hagyományos kereszténység között, olyan erőteljesen, hogy már egy új egyházszakadás lehetősége sem tűnik elképzelhetetlennek. A két kereszténység-értelmezés csoportjait már ez a két nézőpont erőteljesebben alakítja, mint a korábbi felekezeti hovatartozás. Ekként eshet meg, hogy egy konzervatív katolikus és református hamarabb szót ért egymással, mint egy liberális katolikus vagy református egy konzervatív katolikussal vagy reformátussal.
Ebben a szélesebb kontextusban a pápa magyarországi látogatása már önmagában is kifejezetten erős üzenet. Egyrész azért, mert a fent leírt globális kulturális küzdelem a pápaság intézményét hihetetlen nyomás alá helyezi. Nem kell ahhoz bennfentesnek lenni, sőt, egy érdeklődő újságolvasó számára is nyilvánvalóvá válik, hogy a pápaság intézménye ideologikus elvárások kereszttüzében él. Másrészt azért, mert ebben a küzdelemben Magyarország erőteljesen exponálta magát, mégpedig a kulturálisan konzervatív-hagyományos kereszténység oldalán. Ebben a képletben a magyar kormányfő a keresztény kulturális örökség védelmezőjeként pozícionálja önmagát, ami persze a másik oldalról álkereszténységként van értelmezve. Sőt, a helyzet odáig fajult, hogy a mainstream liberális olvasatban Orbán maga lett a villain of the piece, a negatív hős, minden baj okozója, s a hozzá való viszony már-már perdöntőnek tűnik fel a világnézeti pozíciók mai koordinátarendszerében. Találóan jegyzi meg Roger Köppel svájci újságíró, „mondd meg, mit gondolsz a magyarokról, és megmondom, ki vagy.”
Nos, ez teszi különösen is figyelemreméltóvá Ferenc pápa magyarországi látogatását. Azét a Ferenc pápáét, akit a progresszió szeret sajátjaként bemutatni, s akinek még tavalyelőtt, az Eucharisztikus Világkongresszus alkalmával azt javasolták, kerülje a találkozást a magyar kormányfővel. S valóban, a közvéleményben is eléggé elterjedt egy olyan nézet, hogy a pápa a progresszív-liberális kereszténység oldalára állt.
Erre tessék, eljön Magyarországra, a renegát országba. Ez a körülmény az apostoli vizit értelmezésének elég széles skáláját nyitja meg, s nincsenek is kétségeink afelől, hogy a látogatás üzenetének tolmácsolásai pontosan tükrözni fogják, ki mit gondol Magyarországról.
Magyar állampolgárként azért örülök, mert a látogatás ténye önmagában szembe megy Magyarország démonizálásának egyre erősödő trendjével, reformátusként pedig azért, mert a túlnyomó részt konzervatív-hagyományos magyarországi kereszténység melletti kiállást látom benne.
Fotó: MTI/Fehér Bertalan
