Aki ismerős Győrben, ismeri a Pápai utat. Lenne gyorsabb útvonal a munkahelyemre, de egész nap az irodában, elzárva a természetes fénytől, én bizony általában a szebbet választom: egy holtág és egy park között, a szürke gém nyomában. Egy helyen van egy biciklis átjáró, ami körül már annyi a felfestés, csíkos terelő és szintén csíkos oszlop, hogy vért izzadva szoktam nézni a szemem előtt játszó tarka és kontrasztos csíkokat, ugye, nem rejtőzik mögöttük egy elém hajtó tarkaruhás bringás, vagy gyalogos, akit pont a vizuális zajban nem veszek észre.
Így volt ez aznap reggel is, lassítottam, és meresztettem a szemem. Majd hangoskönyvembe feledkezve túlesve az érintett szakaszon beletapostam a gázpedálba. A másodperc tört része alatt érzékeltem a szemközt álló autó lámpáit, de már késő volt. Kiszáll a rend őre, félreállít.
Bennem megbánás, szégyen és a számlám egyenlegének a képe lebeg, ami már igencsak vágyódott egy következő esedékes fizetés után. Mennyi lesz? Harminc? Vagy ötven, mint múltkor szegény hitoktató ismerősnek? Eszembe jut, amit a fiúk szoktak körülöttem okoskodni: csak be ne ismerd, bizonyítsa ő rád, ha valamivel vádol – nem túl keresztényi, moderálom le a gondolatot. Pillanatra elképzelem a kínos vígjátékba illő magyarázkodó, kitérő manővert az Úristen trónja előtt… „Ő, nem tudom, miért állítottál meg, Uram; miért, mi történt?”
Közelít a rendőr. Letekerem az ablakot. Szimpatikus férfi, jó reggelt kíván. Életszerűnek tűnik, aki maga is tudhatja, milyen belehúzni egy türelmetlen ovist az overálba, és próbálni oviba terelni, majd valami sűrített énidő gyanánt hangoskönyvből merítkezni a negyedórás úton.
– Tudja-e, mennyivel ment? – kérdi. – Nem. – mondom, mert valóban nem tudom. – Sokkal. – mondja. – Sajnálom, ha így van. – mondom.
Titokban reménykedtem, hogyha erőteljesnek is tűnt a pedál taposásom, talán nem volt még annyi idő az átkelőtől, hogy valóban fel is gyorsulhasson kis, türkiz szekerem.
Elkéri a jogsim, lakcímkártyám, személyim. Kapok pár percet emésztgetni a helyzetet. Hogy fogom ezzel felhívni a férjem… Valóban mióta napi szinten a városban vezetek, kevésbé vagyok szabálykövető, mint amikor országútjáró voltam. Csak idő kérdése volt…
Alig bepötyögöm rossz tudósítóként a férjemnek, hogy megállítottak gyorshajtásért, látom, hogy fordul vissza az egyenruhás. Na, halljuk az ítéletet, gondolom magamban. – Mázlija van! Nem akar dolgozni a gép. Pedig ment vagy hetvennyolccal is!
Nézek értetlenül. – Nem fogják kiküldeni sem, menjen útjára, viszlát!
Azóta is kínosan vigyázok, hogy ne legyek hálátlan a „mázlimért”. Azért megfordult bennem, hogy valóban valamelyik gép lustálkodott-e, vagy csak látták, hogy nem vagyok notórius bűnelkövető, esetleg még ismernek is az őrsön valamelyik munkám kapcsán… Ezt már nem fogom megtudni. Talán soha nem derül ki. De kétségkívül hálás vezető vagyok azóta.
