Azt mondja Hodász András, hogy „nagyon fojtogató Magyarországon élni”. Ezért még az is megfordult a fejében, hogy külföldre távozik. Hodász András nem látszik tudatában lenni annak, hogy ami igazán fojtogató számára, az az, hogy együtt kell élnie Hodász Andrással. Igazán sajnálatos, hogy a maga belső problémáira adott reflexióit ellenzéki, egyházellenes politikai üzenetté konvertálta, s látnivalóan nem bír ellenállni a számára a balliberális térfélről felkínált figyelemnek és nyilvánosságnak, sőt fürdik benne, miközben azért hangsúlyozza, hogy ő szereti az egyházát. Ez azért így elég gyermeteg. Hodász András politikai szerepéről Máthé Zsuzsa írt egy kitűnő cikket, rámutatva, hogy Hodász „az egyház elleni hadjárat tökéletes eszköze lett”. Úgyhogy ezt a vonatkozást nem szeretném tovább ragozni.
Viszont van a történetnek egy másik, általánosabb aspektusa is, amely messze nem felekezetspecifikus, hanem számomra, a református számára is nagyon ismerős. Mondhatni, egyre gyakoribb jelenség. Arról van szó, hogy míg az egyik oldalról a papi/lelkipásztori hivatás egy nagyon karakteres világnézeti szerep, addig a másik oldalon ott van a szubjektum, az egyén, a magánszemély, akinek ezt a szerepet be kell töltenie. Hodász András története annak a sajnos ismert egyházi jelenségnek a példája, amikor szerep és személyiség egysége megbomlik, s a válságba jutott szubjektum elnyomja a szerepet.
A papi/lelkipásztori szerepet betöltő személy kritikus helyzete nagyon is érthető, ha meggondoljuk, mekkora iszonyatos nyomás nehezedik rá a történeti kereszténység nyilvánvaló hanyatlásának korában. A valaha volt keresztény társadalmakat fokozatosan felörlő ateista világnézeti norma elleni küzdelem már-már sziszifuszi küzdelmet követel tőle. Nem kétséges, a pap, a lelkipásztor egy régi, a kereszténységben megőrzött metafizikai világkép képviselője egy olyan világban, amely szinte minden transzcendentális érzékenységét és nyitottságát elveszteni látszik. Nem kell tehát csodálkozni, ha ebben a szellemileg kifejezetten veszélyeztetett hivatásban előfordul, hogy szerep és személyiség szétcsúszik.
De ez még mind nem elég, a történeti kereszténység széthullása okozta személyes trauma önagresszióba fordulhat át, s felbukkan egy abszurd jelenség, amikor a pap, a lelkipásztor a modernitás szellemének való kényszeres megfelelés vágyától hajtva az egyházak elleni nyilvános hadjárat részesévé válik, akár tudtán kívül is. Ha van ma kultúrkör, identitáscsoport a nyugati világban, amelyről rosszat lehet mondani mindenféle következmény nélkül, és nem számít gyűlöletbeszédnek, akkor a kereszténység az. Ha van ma kultúrkör, identitáscsoport, amelynek a szisztematikus démonizálása megengedett, akkor a kereszténység az. Ha van ma fóbia, amely nem került be a politikailag korrekt fóbiák szótárába, akkor a krisztofóbia az. Nem elég, hogy például nálunk az egyházakat a földbe döngölték, társadalmi bázisát szétverték, vagyonukat elvették, a bűnös kereszténység témát minden lehetséges eszközzel nyomatták, ezt még tetézheti egy olyan beszéd, amely mindezekért magukat az áldozatokat, az egyházakat teszi egyedüli felelőssé, s amely beszédmódnak könnyen részesévé válhat a nyilvánosság elé kivitt papi/lelkipásztori önagresszió is. Nincs pikánsabb (ha ugyan ez a jó szó) annál, mint amikor egy pap/ lelkipásztor nyilvánosan nekimegy egyházának a nyilvánvalóan egyházellenes médiumok oldalán. Ezt teszi szegény Hodász András, aki nem veszi észre, hogy egy olyan eszmevilág ágensévé vált, amely évszázadok óta az egyházak felszámolásán dolgozik. Mindez pedig azért, mert a személyisége nem bírja elviselni azt a konfliktust, amit a papi szerep és a korszellem közti feszültség hoz létre. A személyiség belső válsága szétfeszítette a szerepet, s a kontrollját vesztett szubjektum immár képtelen arra, hogy szerepének eleget tegyen. Olyan ez, mintha egy végvári vitéz azzal lenne elfoglalva, hogy ő a belső lelki problémái miatt mennyire, de mennyire szenved. A krízisbe jutott személyiség fölzabálja a szerepet, amelynek nyilván az lesz a következménye, hogy az amúgy is lefegyverzett kereszténységet még tovább gyengíti.
Minden együttérzésem Hodász Andrásé (nem mintha rászorulna), s kívánom, hogy ismerje fel: ma a papi/lelkipásztori szerep világnézetileg az egyik legterheltebb hivatás. De a megoldás nem a jófejkedés, a megfelelés, az egyszerre kint is és bent is, hanem a feszültség felvállalása. Amúgy pedig az egyházkritikának nyilván megvan a helye – az egyházon belül.
Összegezve: azt állítom, hogy ma a pap/lelkipásztor keresztény-konzervatív terepharcos a frontvonalban, szemben a globális és túlnyomórészt ateista tudatipar iszonytató túlsúlyával. Ebben a helyzetben szerep és személyiség egybentartása történelmi kihívás.
Kép: Facebook
