Megéled

A vihar különböző hatásai, avagy amikor a macska imádkozni tanít

A különböző frontok megzavarták az amúgy is izgága, nyughatatlan gyerekeket az iskolában. A nagy vihar előtt, de még napsütésben egymást rángatták le a földre. Néha nevetve, de azért komolyan lökdösték egymást. Nagy komolyan fogócskáztak, és ha utolértek valakit, maguk is meglepődtek, hogy milyen kegyetlenül ütöttek rá a másik hátára. Elvették egymás puha gumi játékfiguráit. Ha ragacsos volt, feldobták valamilyen magasabb felületre. Volt, amit nem sirattak, de kedvencek elvétele hosszú haragot ültetett el az amúgy is fáradt lelkükben. Péntek van. Egymás kezéből ütik ki gonoszul azt, ami benne van. Étel, csoki, vizespalack. Készül a délutáni égi háború. De ezt még senki nem látja előre, csak a meteorológusok. Ők csak érzik, hogy valami lesz.

A hittanóra sem egyszerű. Végül kikönyörgik, hogy most inkább nézzünk valamit. Egy kis ének még belefér. Egész évben ellenálltam. Nem használtuk az okos táblát, nem volt semmiféle film, rajzfilm, oktatómese. Minden rendben is volt.

Ülünk az órán és nézzük a Lukács evangéliuma alapján készült „Jézus élete” című filmet. Én már ki tudja hányadszorra látom. Nézem és tudom kívülről a történeteket, szinte a szövegét is. Jézus borogatja a templom udvarán az árusok asztalait. Majd a templom kapujában nagy hangon kiált, hogy „ez a szegény özvegy többet dobott be, mint bárki más”. Mármint a gyűjtő edénybe. Majd amikor kérdezik, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak, akkor mondja, hogy „adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené”. Emlékezetes jelenet, amikor az asszonyok siratják a keresztúton támolygó Jézust. Vizet adnak neki. De ő csak azt mondja nekik, hogy „Jeruzsálem leányai! Ne engem sirassatok. Sirassátok magatokat és gyermekeiteket! Mert vajon mi lesz a sorsa a kiszáradt fának, ha a zöldellővel is ezt teszik?”

Visszaemlékezem az előző évszázad nyolcvanas éveire, amikor először láttam és lelkesedtem. Most pedig ülök, nézem és nem leszek lelkesebb. Már nem úgy gondolok rá, mint amit áhítattal kell lesnem. Csak azt nézem, hogy mennyi az idő. Mennyi ideig fog tartani. Mennyi fér bele az órába, és eljutunk-e Péter tagadásáig, a Golgotáig, vagy valahová. 

A másodikosokkal énekelünk. Nem nézünk filmet. Beszéltünk róla. De az énekben éneklünk Istenről, Úr Jézusról, majd a Szentlélek Istenről. Lecsapnak nagyon gyorsan a témára, most akkor hány Isten van? Csak az Isten Úr. De az Úr Jézusról éneklünk. Nem csak Isten az Úr? „Mi van Zeusszal?”, kérdezi egy másik. Jupiter, Mars? Csak röpködnek a mitológiai alakok nevei. De legalább izgatja őket.

Nem győzöm elmagyarázni nekik a Szentháromságot. Hasonlíthatjuk a vízhez. Aminek a képlete H2O, amit még nem tanultatok, de fogadjátok el, mert úgy van. De a víznek különböző halmazállapotait ismerjük, amit még nem tanultatok, csak ismertek. Mert ha szomjasak vagytok, akkor megisszátok. Ha forró a leves, akkor gőzölög. Ha hideg van, akkor csúszkáltok rajta. Isten is mindig ugyanaz, csak időnként úgy mutatja magát, mint Teremtő Atya, a megváltó Jézus, és a mindent eltöltő és megáldó Szentlélek. Csak egy Isten van.

Valljuk meg, ezt megérteni, vagyis inkább elfogadni egy élet is kevés.  Ezek meg teologizálnak nekem. De látszik, hogy forgatják a kerekeket. Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy kicsöngettek.

Délután még némi kertimunka belefért a csodálatos napsütésben.  De négy órára megjött az ítéletidő. Először csak távoli moraj, majd közeli villámcsapások, szemerkélő eső és jéggel érkező felhőszakadás, majd viharossá erősödő szél. Hirtelen sötét lett. Baljós sötét. Az ember örült, hogy fedél van a feje felett. Pár métert sem lehetett volna megtenni az esőben anélkül, hogy bőrig ne ázott volna. Másnap egész nap csak iszonyú szél. Mindenütt ágak, tűlevelek és fenyőtobozok. Csak vasárnapra nyugodott meg a világ.

Vasárnap délután kettő órakor csöngettek. Egy idős néni jött hozzám. Jelezte, hogy élne a lehetőséggel, mert egyszer valamikor meghívtam teázni. Tanárnő. Történelmet tanított. Rendkívül intelligens, olvasott, nagy tudással. Az egyház neki idegen, bár olyan népegyházi szinten a család olyan református féle volt valamikor. De más hatalom vetette ki rá hálóját. Az alkotó táborokba azért már eljött segíteni. Nyugdíjasként szívesen volt a gyerekek között.
Beszélgetünk. Elkesergi az idős emberek bánatát. Az élet elröpül, ő meg egyedül maradt. Testvérének van családja, neki nem lett. A kis állatairól, védenceiről mesél. Ezzel függ össze a mondanivalója is. Cicák, kiskutya. De van, aki nem szereti őket, pedig neki kedvesek. Vannak, akik ki nem állhatják, de mit ártottak azok.
A múltkor is az ólba ellett az egyik macska. De nem tudott bemenni hozzájuk, mert rengeteg tetőléc volt az ól elé hányva. Ő már nem tudja elgórálni. Az ól padlása felől szedte ki neki két fiatalember. De gyönyörűek voltak. Pont ilyen háromszínű tarkát keresett az állatorvos.

Pénteken nagy vihar volt. – mondja. – Képzelje, megtanultam imádkozni. Tudja, én sohasem imádkoztam életemben. Most először igen. A kiscicáim kint maradtak a viharban. Azt kértem Istentől, hogy óvja meg őket. Adjon nekik menedéket. Áldja meg azokat az embereket, akik befogadják őket.

Ezeket a megfoghatatlan erőket és teremtményeit Isten megtölti mennyei tartalommal. A vihart és a macskákat Isten küldte, hogy általuk egy idős asszony visszaforduljon hozzá.

„Soha nem imádkoztam, de most már imádkozom. Megtanultam.”
Régóta várta már imáját Isten. Imádkozzon! Így búcsúztunk el.

A szerző

Írások

Soós Szilárd a nevem. Református lelkész vagyok. Mivel a „nincsen benne állandóság” világhoz tartozom, örök változás. „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.” 1 Korinthus 13, 11-12