Igyekszem nem belebonyolódni túl sok online csoportba, de így is jó pár üzenőfalat látok, s őszintén megvallva, nem mindig marad meg bennem, hogy mit hol olvasok, mi honnét ér el hozzám. Kerülöm a reflektálást és igyekszem nem belevonódni. Inkább csak kiszippantom a gyakorlati hasznot, a fontos infót. Aztán napok múltán jut eszembe, hogy hoppá, hiszen itt meg ott, pláne amott hasonló problémával találkoztam. Így volt ez tegnap is, amikor a hódmezővásárhelyi patkányokról szóló hír kapcsán beugrott, hogy a szomszédos megyeszékhelyen is volt hasonló a napokban, de már szembe szálltak a rágcsálókkal.
Nem kívánok áthallásokat erősíteni, sem pro és kontra párthovatartozási véleményeknek teret adni, mert nem érdekel patkánykodás, patkányság, patkányozás, stb. Nem számít, hogy kormánypárti vagy ellenzéki egy település vezetése, ahol probléma merül fel. És az sem vigasz, hogy más nemzetek fővárosában már korábban és nagyobb arányban rohangáltak patkányok. Engem az érdekel, hogy amikor van egy probléma, akkor azt hogyan oldjuk meg. Adott esetben hogyan oldották meg régen, és hogyan oldják meg most. Konkrétan az érdekel jelen esetekben, hogy a városi játszótereken keresztbe-kasba zúzó patkányok jelenlétének zéróra juttatása megvalósul-e.
Emlékszem, amikor egyik tél végén, tavasz kezdetén túlmozgásossá vált szülői házunk pincéje is az egyik kaszálatlan terület miatt, akkor az utcában lakó férfierő összefogott. Szisztematikusan rendbe rakták a bozótossá vált telket, majd a fészereket és pincéket járták végig kutyákkal. Nálunk valaki foxija meg a saját kutyánk dolgozott. Kis alsó tagozatos gyerekként nem voltunk hermetikusan elzárva sem a probléma létezésétől, sem a problémamegoldás napjától és helyszínétől. Jelenkori tendenciákat figyelve ma ez botránkoztatás és/vagy kiskorú veszélyeztetése kategóriába kerülne… Pedig mi nem tekeredtünk be tőle, nem váltunk szadistává, nem lettek aberrációink, hanem egyszerűen konstatáltuk, hogy vagy ezek a rágcsálók maradnak meg, vagy a mi kukoricánk és szárnyasaink; vagy mi járhatunk szabadon a hátsókertekben és faházakban, vagy azok. Eléggé taszító állatok voltak, úgyhogy egyáltalán nem bántam a mentesítés folyamatát. Sőt, találékonyságuk, összefogásuk és gyakorlati megoldóképességük miatt felnéztem a szüleim generációjára. Azt tudtam, hogy nagyapámék mindent IS megoldanak, de ezek után nem volt kétségem afelől, hogy a fiatalabb felnőttek is képesek elbánni a problémákkal.
Ezzel szemben a mai posztokból, bejegyzésekből, hozzászólásokból árad a „ki másnak a feladata” hozzáállás. Telefonálnak, üzit írnak, reklamálnak különböző színtereken, de aligha fognak össze az emberek, hogy önkezükkel oldják meg a gondot. Mintha minden, vagy legalábbis a legtöbb problémát kizárólag állami ügyintéztetéssel lehetne és szabadna megoldani. Hogy a kényelem, az elidegenedés vagy a „kiskorúsítottság” mű állapota szüli-e ezt az emberekben, nem tudom, de az eredményt tapasztalom. Például nem folyik el az árokban a víz, – telefonáljon már valaki a polgármesternek; még akkor is, ha háztartásonként egy-két kapa, ásó és lapát azért akad. Öles parlagfű tenger húzódik meg az idős szomszéd hátsókertjében, – telefonáljon már valaki a hatóságoknak; még akkor is, ha fűkasza és fűnyíró és némi izom is van a fiatalabb szomszédoknál. És sorolhatnánk tovább-tovább, mi mindennek a megoldását várjuk mástól. Sőt elvárás szintjére kerültek ezek a dolgok. Közben észre sem vesszük, hogy az önállóságunk tűnik el, és szép lassan önállótlanná válunk.
Számos közösség kezd úgy működni, mint egy lakótelepi játszótér, ahol az élvezetes használat mindenkinek jár, de a fenntartás és megtartás fáradalma senkinek nem kell. S ez alól teljes mértékben a gyülekezeti közösségek sem mentesek. Sajnos.
