Szeretett Testvérek! – mondom vasárnaponként olyan embereknek, akikkel – igen kevés kivételtől eltekintve – semmiféle rokonságban nem állok, vér- vagy polgári törvény szerinti értelemben. Testvérnek szólítok tizenéves hittanosokat, fiatalembereket és nőket, velemkorúakat és olyanokat is, akik szüleim, sőt nagyszüleim lehetnének.
Lehet cinikus kritikaként megjegyezni, hogy ez a testvérezés csak olyan ájtatos egyházi szokás, amit senki sem gondol komolyan, mert hát az igazi testvérek nem így vannak egymással, hanem sokkal testközelibb, valóban szeretettelibb, vagy legalábbis közvetlenebb a viszony.
Nos először is, az egyház földi létében, a bűnös emberi természettől meghatározottan, soha nem volt egy ideális-idilli közösség. Bizony még az őskereszténység idején is voltak feszültségek, civódások, széthúzások. Még a szerzetesrendi közösségekben – melyekben valóban szinte családi vagyon- és életközösségben vannak erre odaszánt életű hívő emberek – is működnek ilyen ellentétek.
Másrészt meg a vérség szerinti testvérség sem éppen mindig egy etalon. Léteznek nagyon erős testvéri kapcsolatok, de vannak egymástól igencsak eltávolodott, sőt egymással összeveszett testvérek is. Akiket már szinte pusztán csak az köt össze, hogy azonos szülőtől származnak.
És hát éppen ez a dolog lényege! Ha valaki a Megváltó Krisztus kegyelmében bízik és Jézus nevét hívja segítségül, Istenben hisz, mint élete ajándékozójában és megtartójában, és aki hittel imádkozza, hogy: „Mi Atyánk…”, annak (sőt Jézusnak is!) én testvére vagyok a krisztusi értelemben, aki feltámadása után mondta: „Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.” (Jn 20,17)
Ily módon testvére lehetek emberek millióinak, igazi keresztényeknek. Lehet szkeptikusan hozzáállni ehhez a kérdéshez, de át lehet élni azt is, hogy egymásnak teljesen ismeretlen emberek adományokkal támogatják, időlegesen befogadják egymást, és tudnak együtt imádkozni. Jézus nevében. Volt, hogy egészen konkrétan átéltem ezt.
Mert Istennek ezen a világon mindenütt vannak gyermekei, akik Lélektől születtek újjá és akiknek számít a szava-akarata, akiket döntéseikben, meg örömeikben és nehézségeikben is meghatároz az Őhozzá való tartozás. Isten leányai és fiai. Vannak! Csak unokái nincsenek.
Mert az Úrhoz való tartozás mindig egyéni, személyes döntés dolga, igazából nem lehet átörökíteni, akármilyen fájdalmas is ez. Azért fájdalmas, mert sokszor szeretnénk, ha hitben közösen lehetnénk együtt szeretteinkkel, gyermekkel, unokával, házastárssal… de senki helyett nem dönthetünk. Hiába érezzük-tudjuk, hogy megtaláltuk az Életet, a Gyógyulást, a Megoldást, az Erőforrást, a Vigasztalást – nem tukmálhatjuk rá senkire.
Aki ebben nincs benne, az nem érti, mikor szívszaggató fájdalomról írok, aki benne van, az pontosan érti.
Ezért is nagyon szeretem azokat az evangéliumi történeteket, mikor Jézus olyanokon segít, ad új életet, gyógyulást és nyilván életfordító megtapasztalást, akik helyett ezt valaki más kéri, valaki más hisz. És ezek a történetek persze mindig nyitva maradnak a gyógyulás, életmegújulás után is, mégis… nekem reményt adnak.
Jairus könyörög halott lányáért, de biztos, hogy a 12 éves kislányban otthagyja mély nyomát az őt életre visszahívó Jézus hangja. A pogány asszony, a római százados – beteg gyermekeikért könyörögnek, de biztos, hogy a felgyógyuló fiatalokban ott marad a csodálatos megtapasztalás.
A kapernaumi bénának nem olvasunk a hitéról, csak a bűneiről, melyeket Jézus megbocsát, mielőtt meggyógyítaná, de négy barátjáról, akik a háztetőt is képesek megbontani, hogy Jézushoz vigyék őt, tudjuk, hogy az Úr „látta hitüket”. Az övékét.
Istennek nincsenek unokái, csak Őmellette döntő, Benne hívő gyermekei. De vannak, akiket imádságban, hittel, újra és újra odavonszolok elé, és hiszem, hogy meghallgat… És bár tudom, hogy néha nagy mélységek kellenek ahhoz, hogy megtörténjen a csoda, nem félek. Őbenne bízom feltétlenül…
