A nevünket egész életünkön át hordozzuk, sőt azzal azonosítanak bennünket hivatalos dolgainkban és személyes kapcsolatainkban is. De lehet-e hatással az életünkre?
A vezeték- vagy családnevünket őseinktől örököljük, és az hozzájuk is kapcsol – legalábbis az apai vonalon. Keresztnevünket pedig – általában – szüleinktől kapjuk. Különös, hogy valami, ami ennyire egybeforr velünk, egyáltalán nem a mi választásunk, de hát ez évezredek óta így van.
Vannak, akik nehezen barátkoznak meg a nevükkel, sőt eljutnak egészen a névváltoztatás döntéséig, mely a mai Magyarországon jogilag teljesen járható út. Vannak, akik büszkén viselik vezetéknevüket, mert fontos nekik a származásuk, a családjukhoz való tartozás, és a keresztnevüket is, mert kedves szívüknek az, akitől kapták, ahogy már gyermekként szólították. Régebben gyakran apáról fiúra, anyáról leányra szálltak a keresztnevek is nemzedékeken át.
Vagy egyszerűen csak megszokták életük folyamán, hogy ezek a nevek tartoznak hozzájuk, elfogadták vagy beletörődtek vagy megbarátkoztak vele. Talán soha bele sem gondoltak, eszükbe sem jutott, legalábbis tudatosan nem, hogy bárhogy is viszonyuljanak hozzá. Így hívnak és kész.
Nagy a szülők felelőssége abban, hogy milyen neveket adnak a gyermeknek, és vannak döbbenetes és szánalomra indító példák is. Személyesen ilyennel nem találkoztam, de keresztelőre felkészítő beszélgetésekben gyakran tapasztaltam, hogy a szülőknek megtetszett hangzás alapján a név, melyet babájuknak adtak, de nem ismerik a jelentését. Ugyan mit számít. Tényleg nem számít?
Én fiatal-felnőtt koromban, amikor komolyabb küzdelmeim elkezdődtek, szembesültem igazán azzal, hogy a nevem „harcosnő”-t jelent. Ahogy fejlődött a személyiségem, lettem képes egyre inkább azonosulni a nevemmel, és nyert valahogy tért az önmagammal való kapcsolatomban. Vajon a nevünk elfogadása önmagunk elfogadásának is lehet a része?
Hittanórákon is egy évben legalább egyszer előkerül a téma, például Sámuel történeténél, akiért édesanyja annyira imádkozott, és végül fiát „meghallgatott Isten”-nek nevezte el. Vagy Jákobnál, mikor az Úrtól megkapja az Izrael nevet, és csalóból Isten harcosa lesz. Ahogy Simon is megkapja Jézustól a Péter (kőszikla) nevet. A gyerekek ilyenkor lelkes érdeklődéssel döbbennek rá arra, hogy az ő nevüknek is van jelentése.
(Persze Hóseás próféta példáját nem emlegetem, akinek „Nincs kegyelem!”-nek és „Nem vagytok népem!”-nem kellett elneveznie gyermekeit…)
A pszichológiában ismert fogalom a nominatív determinizmus, amely kutatásokkal igazolja, hogy milyen hatással lehet valóban a nevünk, vagy annak jelentése az életünkre. Én azt gondolom, hogy fatalizmus lenne ezt valóban („nomen est omen”) végzetként értelmezni, de az is biztos, hogy nem mindig tudatosul bennünk és nem is mérhető ez a hatás.
Mindenesetre a Szentírásban sokszor van fontos szerepe a neveknek és jelentésüknek. És nyilván a legfontosabb magáé Krisztusé: Jézus ( = az Úr a Szabadító). Nekem pedig különösen kedves és sok erőt adó biztatás, melyet éppen Ő, a Szabadítóm üzen a Jelenések könyvében a nevünkről, az emberileg esendő és gyarló, de megváltott énünkről.
Hogy akárhogy hívjanak is, legvégül Ő maga fog nekem nevet adni: „Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek! Aki győz, annak adok az elrejtett mannából, adok neki fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja.”
(Egészen-nagyon személyes ok, amiért ma erről írtam, de remélem, tán hasznára lesz másnak is)
