Nagyképűen azt akartam írni címnek, hogy a háború természetrajza. Mi mindenhez is értünk. A focihoz, kovidhoz, tanításhoz, autópályához, atomerőművekhez, favágáshoz és mostanában háborús szakértők is lettünk.
Valóban igaz Konfuciusz mondása, hogy „Aki háborút kezd, először ásson két sírt.” Nagyjából ennyit tudunk, és állapíthatunk meg. Mert a pusztulás, pusztítás, rombolás, teljes bizalomvesztés a biztos. A háború kétélű dolog.
Azok a háborúk, melyeket megismertem a közelünkben a kis történetek miatt lettek testközeliek és elborzasztók. A Délszláv háború idején hallottunk kis faluról, ahol az egyik reggel arra kel fel a gazda, hogy a szomszéd, akivel tegnap még reggel kávézott, ma egy kézigránátot hajított át az udvarába. Ezzel győzködte, hogy vége a kétcukros kávés békés idillnek, ideje továbbállni.
Nem értjük, hogy hogyan változik meg egyik napról a másikra az ember. Tudjuk, hogy rendszerekről van szó, meg hatalmakról, nem csupán egyénekről. De mégis az egyének sodródnak bele a hatalmak játszmáiba. A hatalmak háborús hősökké kovácsolják őket össze. Lesznek bezsongott honvédők, támadók, megelőző csapást mérők. Mindenkinek lesz indoka, hogy miért jó az, amit tesz. A saját igazához gyűjt embereket, fegyvereket, támogatást országtól-világtól. Ugyanígy nem változik az sem, hogy a háborús felek között nem jó lenni. Azokon átgázolnak. Először csak zsarolják, hogy álljon a pártjára. Azután fenyegeti, ha nem áll oda, akkor ha vége, nagy jaj lesz. Főleg nagyhatalmak között nem jó állni. Hiába akar kimaradni, nem tud. Bármit tesz, mindenképpen belesodródik. Nem értjük mi miért történik.
Jeremiás próféta például azt mondja (25, 8-9 v.): „Azért ezt mondja a Seregek Ura: Mivel nem hallgattatok az én igéimre, elhozatom észak valamennyi nemzetségét – így szól az Úr – meg szolgámat, Nebukadneccart, Babilónia királyát. Rázúdítom erre az országra, lakóira és valamennyi szomszédos népre. Kiirtom őket, hogy megborzadva felszisszen, aki látja, mert örökre romhalmazzá teszem őket.” A háború indítékára van magyarázata, ha nem is tetszik nekünk. A saját népe nem hallgatott rá, ezért megengedi, hogy pusztuljon és ennek eszköze a babilóniai hatalom. De hozzáteszi, hogy hetven év múlva megbünteti majd Babilónia királyát és népét bűnei miatt, mert a népét sanyargatták, és Izráel szentjét nem tisztelték. (Jeremiás 50) Isten a kevélyekre támad és eljön ítéletük ideje.
Azt mondhatjuk, hogy Istennek kezében van a háború elindítása és bevégzése is. Nyilván vannak geopolitikai és gazdaságpolitikai magyarázatok, indítékok, okok, de végső soron nem lehet épeszű magyarázatot adni arra a pusztításra, amit látunk, tapasztalunk.
Ézsaiás mondja ( 24, 1-6): „1 Az Úr elpusztítja, felforgatja a földet, feldúlja felszínét, szétszórja lakóit. 2 Olyan lesz a köznép, mint a pap; a szolga, mint ura; a szolgálóleány, mint úrnője; az eladó, mint a vásárló; a kölcsönadó, mint a kölcsönkérő és a hitelező, mint az adós. 3 Teljesen elpusztul a föld, teljesen kifosztják. – Az Úr jelentette ki ezt az igét. 4 Gyászol, hervad a föld, elalél, hervad a világ, elalél a magas ég a földdel együtt. 5 Gyalázatossá tették lakói a földet, mert megszegték a törvényeket, megmásították a rendelkezéseket, megszegték az örök szövetséget.6 Ezért átok emészti a földet, megbűnhődnek lakói. Ezért elfogynak a föld lakói, úgyhogy csak kevés ember marad.”
A háborúknak végső soron az okát Isten ellen való lázadásban, törvényeinek megtagadásában, a szövetség megszegésében találjuk meg.
A háború borzalmas (Ézsaiás 13). „11 Megbüntetem a világ gonoszságát, a bűnösök bűnét. Véget vetek a kevélyek gőgjének, az erőszakosok gőgösségét megalázom. 12 Ritkábbá teszem a halandót a színaranynál, és az embert Ófír aranyánál. 13 Ezért megrendítem az eget, és megindul helyéből a föld a Seregek Urának dühétől, izzó haragjának napján. 14 Akkor majd mint a felzavart gazella, és mint a nyáj, amelyet nem terelget senki, mindenki elindul a maga népe felé, mindenki szertefut a maga hazájába. 15 Mindenkit leszúrnak, akit csak elérnek, akit megfoghatnak, karddal ejtik el. 16 Csecsemőiket szemük láttára a falhoz verik, házaikat kifosztják, asszonyaikat megerőszakolják. 17 Íme, ellenük indítom a médeket, akik ezüsttel nem törődnek, és aranyban nem gyönyörködnek.18 Íjukkal leterítik az ifjakat, és nem irgalmaznak az újszülötteknek; nem szánják meg a gyermekeket.”
Az ókori Izráel egy adott történelmi korszakában beékelődött az északi és déli nagyhatalmak közé. Ez kiszolgáltatottá tette. Nehéz volt lavíroznia, hogy kivel is kössön szövetséget, kinek fizessen adót, és kinek mondjon nemet. Ráadásul a többi szomszédos kis népek is lavíroztak, külön szövetségeket kötöttek. Néha ők is egymásra támadtak, vagy éppen Izráelre és fordítva. Egymás ellen is segítségül hívták a nagyhatalmakat. Erre a próféták újból és újból válaszoltak, hogy Isten a szövetséges. Ő tud megmenteni.
A Szentírás figyelmeztet: „Mikor elesik a te ellenséged: ne örülj; és mikor megütközik: ne vígadjon a te szíved…” Példabeszédek 24, 17 Nem örülünk a szomszéd nyomorának, sőt: „3 Tartsatok tanácsot, hozzatok döntést! Tedd árnyékodat fényes délben olyanná, mint az éjszaka! Rejtsd el az elűzötteket, ne jelentsd föl a bujdosókat! 4 Hadd lakjanak nálad az elűzött móábiak! Légy rejtekhelyük, ha jön a pusztító! Mert vége lesz az erőszaknak, megszűnik a pusztítás, eltűnnek az ország eltiprói. (Ézsaiás 16.) Vagy ezt is mondja: „14 Ne állj oda az útfélre azért, hogy irtsd a menekülőket, és ne ejtsd foglyul a megmaradtakat a nyomorúság napján! 15 Mert közel van már az Úr napja, fenyegeti a népeket. Amit te csináltál, azt teszik veled is, visszaszáll fejedre, amit elkövettél! (Abdiás 1,)
Végső soron nem tudjuk elkerülni a háborút, ha Isten úgy dönt, hogy engedetlenségünk és törvényszegésünk miatt nem tűr tovább. Az ember számára a bűnbánat és a megtérés marad. De ennek is van ígérete: „21 Akkor megismerteti magát az Úr Egyiptommal, és Egyiptom megismeri az Urat. Tisztelni fogják az Urat véresáldozattal és ételáldozattal. Fogadalmat is tesznek az Úrnak, és teljesítik. 22 Ha csapással sújtja is az Úr Egyiptomot, de meg is gyógyítja. Megtérnek az Úrhoz, ő pedig meghallgatja és meggyógyítja őket. 23 Akkor majd országút vezet Egyiptomból Asszíriába, úgyhogy az asszírok Egyiptomba, az egyiptomiak pedig Asszíriába mehetnek, és Egyiptom Asszíriával együtt tiszteli az Urat. 24 Azon a napon Egyiptom és Asszíria mellett Izráel, mint harmadik ország, áldás lesz a földön. 25 A Seregek Ura pedig ezt az áldást mondja: Áldott Egyiptom, az én népem, és Asszíria, kezem alkotása, meg Izráel, örök tulajdonom!” (Ézsaiás 19.)
Végső soron arra tanít Isten, hogy ne szűnjünk meg imádkozni hozzá. Tartsuk tiszteletben őt és törvényeit. Ne legyünk kárörvendőek a háborúzó, szenvedő népekkel. Fogadjuk be a bujdosókat és ne éljünk vissza a menekült helyzetükkel. Figyelmeztetni kell az elöljárókat is a helyes megnyilvánulásokra, a katona-politikai, gazdaság-politikai számítgatások kiszámíthatatlanságára, az elszabadult indulatok között a logikus döntések hozásának lehetetlenségére. Ne egyik vagy másik nagyhatalomban bízzunk, hanem egyedül Istenben, az örökérvényű igazságában, akaratában, elrendelésében, ígéreteiben.
„A közelben és a távolban mindenfelé hallottam a nyöszörgést. Olykor egy elkeseredett vagy síró kiáltást is:
– Vizet…
– Vater…
Ki ad most vizet? Isten keze se!
Tűz már nem bolygott a mezőn. Csak a fegyverek csörgése hallatszott szüntelen a távolban. A harcosok tehát ébren vannak.
Egyszer csak latinul nyöszörög valaki a közelemben, a fejem fölött:
– Aquam! Aquam!
Arra gondoltam, hogy valaki, aki járni tud, kihúzhatna engem. Lótól lóig másznék, míg csak italt nem tapogatnék ki valahol. Szárító szomjúság égett bennem. Ahhoz hasonló kínt nem éreztem soha.
– Aquam! – hangzott ismét, de már a lábam irányában.
A hang csak az, amelyik az előbb, tehát a szomjas római jár, vagy legalábbis mászkál.
– Amice! – kiáltottam reá.
– Aquam! – nyögte vissza. – Da mihi bibere! (Adj innom!)
– Tudsz járni?
– Tudok valamelyest. Csak látni nem látok. Vak vagyok mind a két szememre.
– A látó se lát, olyan a sötétség.
– De az én szememet kilőtték nyíllal. Mind a kettőt egyszerre. Adj vizet, ha van istened!
S hallottam a kardja hüvelyének a zörgedezéséről, hogy felém tapogatózik.
– Erre, erre – biztattam. – Adok innod, ha ki tudsz innen húzni. A lábamon seb van, és két ló közé szorultam. Azt se tudom, megvan-e a lábam alsó része, vagy hogy halott fekszik rajta, vagy hogy a ló alá törött.
– És van vized?
– Nincs, de keresek.
– Hol keresnél? A patak messze van, s már estefelé annyira megáradt, hogy a ló szügyig gázolt benne.
– A lovam ezen a tájon esett el. Azon van borom.
Míg így beszélgettünk, a római hozzám ért és végigtapogatott.
– Te hun vagy! – ijedt el.
Bizonyára a kacagányomra tapintott.
– Ne félj – feleltem -, te is sebesült vagy, én is. És mind a ketten szomjazunk.
– Nem bántasz?
– Keresztény vagyok. Hallgatott.
Néhány minutum telt el.
– Ha keresztény volnál, nem volnál itten – mondta gyanakodva.
– Hát te? – feleltem bosszúsan. – Mondjuk, hogy kereszteltek vagyunk, a fő az, hogy vonj ki innen.
– Nem ölsz meg?
– Krisztusra esküszöm.
Megfogta a két karomat, és húzni próbált. De nem nagy erővel.
– Gyenge vagyok – hagyta abba sírva. – Mikor elestem, a lovak megtiportak. A combom, a derekam, mindenem töröttnek érzem. A vér csurog a szememből, és én itt meghalok. – És sírva folytatta: – Ó, kedves Juliuszom, kedves egyetlen fiam! De minek is házasodik a katona!
– Ha túlról mennél, talán ki tudnád szabadítani a bal lábamat. Vagy a nyeregben akadt meg, vagy halott van rajta: nem bírom mozdítani.
Átvánszorgott a másik oldalra.
– Ez a te lábad?
– Nem.
– Ez?
– Az sem.
– Akkor nem tudom, melyik.
– Csak jer a hangom iránt.
Kis idő múlva éreztem, hogy a lábam szabadul. Minden erőmet összeszedve kapaszkodtam az egyik lónak a nyergébe, s nagy nehezen föl bírtam annyira emelkedni, hogy a ló tomporára hasalhattam. Jaj, de micsoda kín nyilallt a térdembe!
– Jer hát – szólt a római.
Nem feleltem, csak nehéz nyögésekkel szívogattam a fájdalmamat.
– No – unszolt az ember. – Mozogsz-e már? Megtettem, amit kívántál.
– Nem bírok! – nyögtem végre. – Nem bírok mozdulni se. A térdemen iszonyú seb…
És visszahanyatlottam.
– Mondd meg legalább, merre keressem a lovadat.
– Jaj… Nem tudom. Csak tapogatózz itt minden lovon. Jaj… Hátul a nyeregkápára van akasztva.
Néhány perc múlva utána szóltam:
– Ha megtalálod, hozz nekem is.” /Gárdonyi Géza: A LÁTHATATLAN EMBER részlet/
