– A lelkipásztor az egyház teológiai öntudatának a hordozója. Ez a szerep mindenekelőtt az igehirdetésben nyilvánul meg. Az igehirdetésben megnyilvánuló egyház a lelkipásztoron keresztül a szó bibliai értelmében vett egyház, azaz a „világból” kihívottak közösségének a megnyilvánulása. Ilyen értelemben a lelkipásztori szerep mindig is kilépés a konkrét történeti meghatározottságokból, s ekként, lelkipásztornak lenni mindig is azt jelenti, amit mindig is jelentett, konfrontációt a „világgal”, a világért. Az egyház más: túlmutat az önmagában vett emberi történeten.
– Ám ugyanakkor az egyház, amelynek öntudatát a lelkipásztor hivatott kifejezni, mégis csak a „világban” valósul meg, azaz társadalomtörténeti jelenség is. Nincs az egyház számára elkülönített történelem. A mindenkori lelkipásztori lét alapfeszültségét az adja meg, hogy az egyház teológiai öntudatát a történelemben kell képviselni. Ezért a lelkipásztori lét alapvető kérdéseit szerintem mindig az Ige – történelem – egyház viszonylatában kell értelmezni. A lelkipásztori szolgálatban mindig a történelembe helyezett egyház az, aki szolgál.
– Ha viszont ez így van, a lelkipásztor ma sem adhat számot magáról úgy, mint saját közösségi történetétől eloldott, tisztán teológiai identitás. Fogalmilag fel lehet ugyan építeni egy „tisztán” teológiai lelkipásztori identitást, de ha figyelmen kívül hagyjuk az egyház történelembe vetettségét, valóságos léthelyzetünket értjük félre. A lelkipásztori önértelmezésre, még ha egyébként teológiai megalapozottságú is, igenis alapvető befolyást gyakorol az a konkrét történeti helyzet, amelyben az egyház öntudatának képviselőjeként a szolgálatát végzi.
– Magyar református lelkipásztornak lenni ma mindenekelőtt, és meghatározó módon, egy ötszáz éves hagyományban való részvételt jelent. Ez a részvétel objektív módon létrejön azzal, ha a lelkipásztor felmegy a szószékre, s teljességgel független attól, hogy szubjektíve maga a lelkipásztor tudatában van-e ennek a hagyománynak, vagy nem. A lelkipásztori szolgálat nem magánvállalkozás, hanem egy történeti folyamatban önmagát megvalósító hagyományközösség megnyilvánulása.
– Ezért, noha a lelkipásztor az egyház teológiai öntudatának a hordozója, azonközben, egy társadalomtörténeti hagyomány öntudatának a kifejeződése is. Ez a hagyomány viszont nem feltétlenül tükrözi minden tekintetben az egyház teológiai öntudatát. Ebből fakad a mindig jelenlévő és feloldhatatlan ellentmondás a látható és a láthatatlan egyház között.
– Ez a félévezredes hagyomány az egységes keresztyén társadalmon alapuló középkori egyházmodellre épül rá ma is, csakhogy már egy normatívnak elfogadott szekuláris keretkultúrában, minek következtében a hagyomány, melynek a lelkipásztor a hordozója, sok helyütt a lassú elhalás nyilvánvaló jeleit mutatja. A mai lelkipásztori lét egyik meghatározó tényezője ehhez a hanyatló hagyományhoz való egzisztenciális hozzákötöttség.
– Sőt, azt kell mondjam, hogy a mai lelkipásztori identitást, életérzést, önértelmezést sokszor erőteljesebben befolyásolhatja a (haldokló) hagyománytól való egzisztenciális függés, mint egy olyan valóságértelmezés, amely ezen hagyomány szétesésére adott teológiai reflexió.
– A keresztyénség általános térvesztése, ezen belül a hagyományos magyar református egyháztársadalom lassú, de folyamatos felmorzsolódása óriási lélektani nyomás alá helyezi a lelkipásztorokat, akik ebben a sokszor tényleg kilátástalan történeti helyzetben a történeti keresztyénség krízisét saját krízisként élhetik át, sőt, szélsőséges esetben a történeti formációk megrendülését akár az Ige igazságának megrendüléseként, s kimondatlanul, vagy öntudatlanul is, a keresztyénség végeként is értelmezhetik.
– A lelkipásztori önértelmezésre nézve nincs veszélyesebb egy olyan, egyébként ma bevett történelemértelmezésnél, mint amelyik a történeti keresztyénség széteséséből a keresztyén világkép igazságának az összeroppanására következtet. Ez gyakorlatilag és valóságosan a jövő feladását jelentené. Igenis, a történeti keresztyénség bomlásának a lelkipásztor az áldozatává válhat, annak minden lélektani következményével együtt.
– Ez nyilvánvalóan kihívás is, amely ellen a pszichológia eszközeivel is küzdeni kell.
– Ám mégis, számomra mindenekelőtt teológiai kihívásról van szó. A kérdés pedig az, hogy miként értelmezzük teológiailag a nyugati keresztyénség mai helyzetét.
– Ma sem nyílik meg számunkra más, csak a hit mint a történelemértelmezés egyetlen eszköze. Igen, a hit az Ige objektív és kizárólagos igazságában, amely kritikusan meghalad minden szekuláris világképet, s amely a keresztyénségben nem csak átmeneti történeti formációt lát, hanem éppenséggel a történelem értelmére vonatkozó ma is érvényes és igaz üzenetet.
– Innen nézve a nyugati keresztyénség történeti helyzetét, én inkább hosszú, a felvilágosodás óta tartó átmenetről beszélnék, amelynek a végét még nem lehet látni. Ez az átmenet kétségtelenül lélektani próbára is teszi a történeti egyháztársadalmat, ideértve a lelkipásztorokat is. Ez az átmenet kétségtelenül kritikus, óriási lélektani kihívás, főleg akkor és úgy, ha a történeti egyházi formációk feloldódását magának az egyháznak a végső sorsával azonosítjuk.
– Mégis: Ha Isten a történelem ura, akkor talán köze van ahhoz is, ami az Ő egyházával történik a történelemben.
– Nem a történeti keresztyénség krízise, és annak lélektani következményei önmagában a probléma. Az igazi krízis akkor következik be, ha a krízis már nem az Isten által adott teológiai kihívás, hanem az önmagában vett történelem végzete.
A nyugati keresztyénség hanyatlása kétségtelenül negatív lélektani hatással van a lelkésztársadalomra is. Ezt a helyzetet a pszichológiának is kezelnie kell. Ugyanakkor a történeti keresztyénség sorsa az egyház teológiai önértelmezése számára is nagy kihívás. Ami engem illet, a történeti keresztyénség bomlásának átmenetként való értelmezése megnyitja az utat a szekuláris történelemszemlélet kritikus meghaladása felé, másrészt a történeti egyháziasság feloldódásának a folyamatát is más megvilágításba helyezi. Számomra a nyugati keresztyénség történetének hitben megfogalmazott újraértelmezése a valódi ellensúlya az egyébként tényleg működő negatív lélektani hatásoknak. Ez a szemlélet nem teszi feleslegessé a pszichológia fáradozását, sőt a lélektani krízis egyháztörténeti jelenségében impulzust lát az egyház számára egy magasabb szintű, teológiailag megalapozott történelemszemlélet felé.
Ha én ebben a hitben látott történetben nem hinnék, már rég nem lennék lelkipásztor. Semmi kedvem egy történeti végjáték szereplőjévé válni. Attól én is depressziós lennék.
(Ennek az írásnak az eredetije Hit és krízis címmel a Reposztban jelent meg 2012 augusztus 12-én. Miután a téma újra napirendre került, ezúttal közlöm a szerkesztett változatot.)
