Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset.
Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely:
A szomorú napokon vigasztalja, A nehéz helyzetekben bátorítja, A boldog időszakokban pedig óvatosságra inti.
A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Csupán egyetlen szót vésett bele: Elmúlik
Az egyháznak vannak szomorú időszakai.
Diocletianus (304-ben halálbüntetés terhe mellett rendelte el az áldozat bemutatását az isteneknek) és Maximinus császárok idején a hadseregben is megünnepelték Kronosz (Saturnus) jeles napját. Egy kiválasztott katona harminc napon keresztül királyi ruhát öltött Kronosz hasonlatosságára. A nyilvánosság előtt élt szexuális életet nemre és korra tekintet nélkül, amennyit csak akart. Szinte bármit cselekedhetett büntetlenül, mert Kronosz áldozatának tekintették. Egy Dasziosz nevű katonát jelöltek ki egy ilyen ünnepség során, hogy legyen Kronosz hasonlatosságára cselekvő beöltözött katona. Azonban ő megkeresztelt katona volt, aki megtagadta a Sátánt és hitben élt. Azt gondolta, ha neki ilyen utálatos dolgokat kell tennie, és démonok, bálványok tiszteletére kell törekednie, akkor mi haszna lesz, amikor letelik a harminc nap és Isten ítéletére jut. Jobb neki Jézus Krisztusért inkább börtönt, kínt, akár halált elszenvedni, mert utána mégis az örök életben lesz része. Megtagadta a mulatságot. Parancsnoka sokáig próbálta meggyőzni, hogy mutasson be áldozatot a bálványoknak, isteneknek, császárok képmásainak, mert kímélni akarta őt. „Én keresztyénnek vallom magamat … senki másnak nem engedelmeskedem, csak a szeplőtelen örök Istennek, az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek … A hitemet, melyet egyszer Istennek fogadtam, meg fogom tartani…” Végül lefejezték.
Az egyháznak van vigasztalása: „… és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” Jelenések 21, 3-4
Az egyháznak vannak nehéz helyzetei.
Maximinus császár zsarnok volt. Elválasztotta a tekintélyes férfiaktól törvényes feleségüket és megbecstelenítette őket, majd így küldte vissza férjeiknek. Főleg a szenátus tagjaival cselekedte meg. Vagyonukért, koholt vádak alapján sok szenátort kivégeztetett. Babonás, mágikus varázslásokhoz folyamodott. Terhes asszonyok, újszülött kicsik hasát vágatta fel, oroszlánokat öletett, démonokat idézett, hogy győztes háborúkat vívhasson.
Azonban a keresztyénekkel szemben nem tudtak megfélemlítéssel élni. Megvetették a halált és nem adták oda magukat a nők. Ezért rémes büntetésben volt részük. Kereszthalál, csonkítások, vadállatok elé vetették őket. Bányákba, börtönökbe vetették őket. De nem adták bálványoknak a tiszteletüket. Tűrtek és küzdöttek. A férfiak mellett az asszonyok ugyanolyan bátran küzdöttek az isteni Ige tanításáért. Inkább adták lelküket halálra, mint testüket megbecstelenítésre.
Tíz évig tartott az üldözés. Közben állandóan fegyverkeztek és háborúra készültek. Majd éhínség és pestis szakadt a birodalomra.
A tizedik évben egyszer csak megszűnt az üldözés, megváltoztatta a véleményét, megszelidítette rendeleteit. De nem emberi oka volt, és nem emberszeretet. Azt mondják Isten büntetése utolérte. Az egész teste fekélyes, tályogos sebes lett, mely a belső részekre is átterjedt. Az orvosokat, akik nem tudtak segíteni, halálra öldökölték.
Ekkor gondolt arra, hogy mennyi gonoszságot követett el a keresztyénekkel szemben, és mennyire megbántotta a keresztyének Istenét. Ezért magához hívatta környezetét, és olyan törvényeket fogadtatott el, amelyben megszüntették az üldözéseket, és sürgették templomok építését, ahol végezzék szertartásaikat és imádkozzanak a birodalomért.
„Úgy véltük, hogy … ki kell terjesztenünk engedékenységünket, hogy újból legyenek keresztyének és újból építsék fel házaikat, amelyekben összegyülekeznek, úgyhogy semmit se tegyenek, ami a közrenddel ellentétes. … Cserébe, ugyanezen engedékenységünknek megfelelően kötelesek könyörögni Istenükhöz a mi üdvösségünkért, valamint az államért és a sajátjukért, hogy az államügyek is mindenféleképpen sértetlenül folyjanak, és zavartalanul élhessenek otthonaikban.” /Ókeresztény írók 4. kötet, Euszebiosz Egyháztörténete 375. old/ Nemsokára elvette az életét a betegsége.
Az egyháznak van bátorítása
„Így fognak visszatérni azok, akiket az ÚR kiváltott, és ujjongva vonulnak a Sionra. Öröm koszorúzza fejüket örökre, boldog örömben lesz részük, a gyötrelmes sóhajtozás pedig elmúlik.” Ézsaiás 35, 10
Az egyháznak meg kell fontolnia (becsülnie) a boldog időszakait
Egy fiatalembernek álmában egy angyal jelent meg imáira feleletül. Azt mondta neki, hogy minden lehetősége meglesz majd a boldog életre, feleségre, családra, jó üzletre és dicsőséges pillanatokra. A fiatalember gyakran gondolt az álombeli ígéretekre, de az évek során lassan megöregedett teste és lelke, és nem történt semmi. Élete végére magányosan, boldogtalanul, névtelenül érkezett.
Távozásakor ismét találkozott az angyallal. Semmi nem volt igaz abból, amit ígértél. Becsaptál engem.
Az angyal válasza az volt, hogy én lehetőségeket ígértem neked. Emlékszel a hölgyre a barátod születésnapi ünnepségén, aki rád mosolygott és várta, hogy megszólítsd, és neked is tetszett, de mégsem mertél odamenni hozzá? A férfi bólintott.
Emlékszel arra az ötletedre, amit nem valósítottál meg, mert túl kockázatosnak tartottad, és féltél belevágni? Ugyanazt az ötletet a másik utcából egy ember megvalósította és élete legnagyobb üzletét kötötte. Az idős férfi szomorúan bólintott.
Emlékszel, hogy tűz pusztított a városban, és te nem mentél oltani, mert féltetted a saját értékeidet, de mások nem kímélték magukat, sokakat megmentettek, és a közösség megbecsült tagjai lettek? Az öreg ismét bólintott.
Az angyal végül csak ennyit mondott neki, te a félelmeidre hallgattál és ezért nem éltél, és nem valósult meg az, amiért imádkoztál.
Az egyháznak tudnia kell, hogy „A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” 1 János 2, 17
Sokszor bölcselkedünk az egyházról, Isten akaratáról, a történésekről. De mindezt úgy szeretjük, hogy kívülről, páholyból nézzük. Nehogy érintsen. Ha egy kis siker van, akkor közelebb megyünk. Ha meg valami sikertelen, nyomorúságos, pusztuló, vagy pusztító, akkor meg úgy csinálunk, hogy mi nem tartozunk oda.
Ez egy teljesen világi hozzáállás. Nem Isten Lelke szerinti. Pedig nem babra megy a játék. Ez az életünkről szól.
Nincs szükségünk a világ szerinti sikerre. Örömre van. De világi dicséretekre, tetszésnyilvánításra nincs. Olyan érzésem van, mintha egy mai amfiteátrumban nézne minket a világ, és mi tetszeni akarnánk nekik. Azt csináljuk, amiért tapsolnak. Pedig keresztyén elődeink azt tették mélységes meggyőződésből, amit Jézus Krisztustól kaptak. Legyen rá bármilyen válasza is a környező társadalomnak, uralkodóknak, a népeknek.
Ma ismét találkozhatunk azzal, hogy érezhetővé vált a feszültség a hit és a társadalmi normák, elvárások között. Minden harcot újból és újból meg kell vívnunk. Nem kell mindent elölről kezdeni, de minden hívő ember élete mégiscsak napi küzdelem. Minden helyzetben újbóli reflexiót kíván. Újra és újra át kell gondolni. Nincs két egyforma helyzet.
Az egyház csak Isten akaratában élve, Isten akaratát cselekedve nevezhető egyháznak, és Isten akaratát cselekedve tartja meg Isten.
