Azt mondják, az elefántok nem tudnak ugrani. Úgy, ahogy mi, helyből egyet, hopp! De láttam én már természetfilmben elefántanyát a borja után vetni magát egy mélyedésbe, hogy aztán kisegítse onnét. Szóval sokféle ugrás van.
Az ugrás mindenképpen egy határozott, akaratlagos mozdulat, amivel ott hagyjuk a biztos talajt – vagy éppen az ingatagnak, veszélyesnek, esetleg unalmasnak érzettet – és ellendülünk valami felé. Amit többnyire tisztán látunk és valamilyennek gondoljuk, vagy ritkábban homályos és csak reménységbeli. Vagy mindegy mi. És néha halál a vége.
Az elmúlt napokban két ilyen ugrásnak a híre is elém jött.
„Július 27-én, csütörtökön délután Siófokon a barátnőjével nyaraló 20 éves N. Alex vízibiciklivel ment be a Balatonba. A fiatal férfi a vízibicikliről ugrott a vízbe, majd elmerült és már nem jött fel többet.”
Fiatal férfi? Édes Istenem, hisz ez még majdnem gyerek, épphogy csak nagykorú. Önfeledt nyaralás, Balaton, szerelem… boldog megélése a mának, tervek és álmok a jövőről… és egy meggondolatlan ugrás, az ifjú test erejéből, amivel mindennek vége lett. És sajnos idén már nem ő az első, akivel szinte pontosan ugyanez történt.
Hány ehhez hasonló „ugrálásunk” van életünk során? Nem halunk bele, de valami bennünk, vagy valaki velünk „belehal”. Mert nem gondoltuk át, mert csak a pillanat mámora vagy dühe volt, egy érzés vagy indulat mindent felülíró ereje. Elrugaszkodtunk, hogy „csobbanjunk”, vagy hogy nagyot csobbanjon! És a következményekkel nem számoltunk…
A másik hír: „Egy nő öngyilkosságot követett el a budai Mammut bevásárlóközpontban, leugrott az egyik emeletről.” Amúgy két hónapja egy férfi tette meg ezt ugyanott.
Azt gondolnánk, hogy egy ilyen ugrásnál az elrugaszkodó nagyon is tisztában van a következményekkel, ő aztán tudja, mi lesz a vége, mibe ugrik. A halálba. De ez nem igaz. Egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy „hova”, mert csak azzal van tele, hogy „honnan”. Miből. Mi elől…
Irgalmas Isten, hány ilyen van… Egy ugrás a kétségbeesés erejéből, egy pláza emeletéről, a veszprémi viaduktról, sokszintes házak tetejéről… és bizonyos értelemben hány ilyen menekülő ugrás a saját életünk helyzeteiből, kapcsolataiból, felelősségeiből vagy elviselhetetlen terhei elől. Mert nem néztük, hogy hova, mibe, csak ki és el! És ugyanaz a vége, valami bennünk, vagy valaki velünk „belehal”.
Kierkegaard dán egzisztencialista keresztény filozófus is beszél ugrásról, a hit ugrásáról. Ezzel a kifejezéssel én annak idején nála találkoztam először, akkor ragadott meg, de azóta rájöttem, hogy előtte és utána is sokan fogalmaztak így.
Egy ugrás, ami ugyanúgy döntés. Ugyanúgy kell hozzá erő. Ugyanúgy a valóm teljességéből nemet mond az addigiakra. Ugyanúgy nincs tűélesre kivilágítva, előre kiismerhetően mindaz, ami jön. És voltaképpen ugyanúgy belehal valaki: az, aki voltam. A vége mégsem a halál.
Mert az ugrás végén nem a néma víz mélysége nyel el és nem is egy kőpadló zúz össze, hanem Valaki vár. Ő hív bele az ugrásba, Ő húz ügyetlen lendületemben, Ő kap el a végén, hogy hatalmas örömében nagyot kacagjon, megforgasson és magához öleljen, mint ölébe ugró kisgyermeket az édesapja…
És tanítson aztán az Ő ugróiskolájában nem összevissza ugrabugrálni, másokon rúgva, magamat zúzva, hanem átlendülni falakon, ingoványokon – aggodalmakon, haragokon, önsajnálaton, kétségeken, szabadon…
„ha Isten segít, a falon is átugrom” (Zsolt 18)
