Ismerjük meg

A tékozló fiú esete

Bagyó Sándort, a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata elnökét a hírekben leginkább akkor láthatjuk, ha valami tragédia történt a Balatonon. Most másfajta életmentésről kérdeztük annak apropóján, hogy a Dunántúli Református Egyházkerület Ifjúsági Táborában Jézus Krisztusról tett bizonyságot a gyerekek előtt. Ahhoz, hogy eljuthasson ide, mondja, hosszú utat járt be. Bár sosem távolodott el teljesen Istentől, de tékozló fiúként csak felnőtt fejjel tért vissza az Ő oltalmazó otthonába. Terhek cipeléséről, az Ige iránymutatásáról, az Istennel való folyamatos kapcsolatról beszélgettünk.

Miért éppen vízimentő?

Ez nem egy pillanat, nem egy bevillanás volt. Közösségi srác voltam kiskoromban is, viszonylag nagy humorú, tele élettel. Mindig szerettem másokon segíteni. A közösségi munkában aktívan részt vettem, ezt az iskolában minden tanév végén oklevéllel is elismerték. A víz adott volt, hisz mellette nőttem fel. Édesanyám úszott, Édesapám vízilabdázott, sőt a családjában voltak vízirendőrök is, sokat voltunk vitorlással vízen. Tehát mi ezt kaptuk, ezt láttuk. Aztán belecsöppentem a vízi mentés kezdeményezésébe. Én az a típusú fiú voltam, meg talán maradtam is, hogy ha valamibe belevágok, akkor azt vagy 100 százalékosan csinálom, vagy sehogy – a langyosat kiköpi az Isten, ahogy a mondás is tartja. Így keveredtem bele… Oktató lettem, aztán oktató tréner, tehát igazából benne voltam nyakig, és azóta is benne vagyok, most már tetőig (nevet).  (A Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata 1999-ben alakult, akkor még Vízimentők Balatoni Szakszolgálata néven, Bagyó Sándor ennek a kitalálója, alapítója és elnöke.)

Most a Dunántúli Református Egyházkerület ifjúsági táborában beszélgetünk, hamarosan 200 gyermek előtt szól egy másik Életmentőről, Jézus Krisztusról. Volt alkalmam korábban részt venni az Alsóörsi Református gyülekezet kórusának előadásán, ahol a férfihangokat erősíti. Gondolom, nem az énekléssel kezdődött kapcsolata Jézussal.

Svájcban születtem, egy svájci protestáns családban. Aztán amikor a hetvenes évek második felében visszatelepült Magyarországra a család – apukám ötvenhatos disszidens, anyukám svájci – akkor Keszthelyre kerültünk. Az evangélikus templom nem működött, viszont a református lelkipásztor, Pécsvárady Béla egy hihetetlen jó ember volt. A család odakerült az ő szeme elé, keze közé. Ott konfirmáltam. Tinédzserként, szeleburdi módon követtem bizonyos mintákat, de a konfirmálás tudatos része az nekem később jött, a munkám során. De mindig volt bennem egy jó gondolat… Kiskoromban, még Svájcban, az úgynevezett szombati iskolába jártam, ez délutánonként volt. Ott folyamatosan, gyerekprogramokon keresztül ismertük meg a Bibliát, és olyan jó dolgok történtek ott velem. Ez egy nagyon erős protestáns közösség volt, és ezek a korai hatások azért dolgoznak az emberben… Tehát mindig volt bennem valami, amit nem tudtam tisztán megfogalmazni. Én a tipikus tékozló fiú voltam, és ez jó sokáig kitartott. Tudtam, hogy Isten van, a magam módján hittem, de nem akartam nagyon belegondolni ezekbe a dolgokba. Szerintem nagyon sok fiatal küzd ezzel: mit kell ezért feladni, hogy is van ez, mi is ez tulajdonképpen? Aztán a munkám során annyi mindent láttam, és cipeltem magammal ezek terhét. Egy barátommal beszélgettünk erről, hogy ha az Isten mindenható, és minden erő is nála van, akkor miért engedi, hogy mi emberek összerogyjunk alattuk? Ez a beszélgetés vezetett rá, hogy ha a Jóistent közelebb tudjuk magunkhoz, ha velünk van, akkor a terhet el is lehet osztani…

Ha a terhekről van szó, akkor gondolhatom azt, hogy a munkahelye, a víz, ami a Bibliában elsősorban az élet jelképe, az önnél a tragédiák, a halál helyszíne…

A víz nálam szent és tiszta. Nem a víz a bajok okozója, emberek okoznak önmaguknak problémát! Ezt tanultam meg az évek alatt, ami nemcsak a vízre érvényes. Isten hiába ad útmutatást – mert ad, néha bizony nagyon kemény útmutatást ad – nem tartjuk be. Nem azt mondom, hogy a vízi tragédiák büntetések lennének. Sőt! Azt gondolom, hogy a vízi baleseteknél indokolatlanul nagy árat fizetünk. Sokszor igazságtalan, hogy egy apró hiba – ami a szárazföldön csak egy horzsolást vagy legrosszabb esetben törést okoz – végzetes következménnyel járhat.

Úgy gondolom, hogy Isten olyan iránymutatást, feladatot adott nekem, amihez erőt, tartást és célt is adott. Az, amit én csinálok, azt egy bizonyos ideig lehet csinálni, de ha nem töltődsz, nem kapod meg a megerősítést a Jóisten által, akkor elfogysz. Ezért is élem meg áldásként az alsóörsi kórusban az éneklést, mert abban felülről jövő pozitív töltést kap a lelki akkumulátorom.

Lelki otthona az Alsóörsi Református Gyülekezet?

Annak idején nem az én nadrágomtól kopott meg bármelyik templom padja. Korábban Keszthelyen még presbiter is voltam, próbáltam szolgálni, aztán ez abbamaradt. Folyamatosan vívódtam a gondolataimmal, tudtam, hogy jó irányban vagyok. Nyilvánvalóan sok minden történt a környezetemben meg az életemben, de aztán most megint visszatértem, közel az egyházhoz. Ennek az az oka, hogy a Jóisten olyan embereket küld, akik kikerülhetetlenek! Nekem ilyen szempontból szerencsém van. Hálás vagyok ezért Istennek. Ki is mondom, hogy Csabát (Kálmán Csaba, az Alsóörsi Református Gyülekezet lelkipásztora) és az ő vezette közösséget a Jóisten nekem ajándékba adta. És ezt így is élem meg, végre azt érzem, otthon vagyok. Tehát hazaértem, nem véletlenül mondtam az előbb a tékozló fiú esetét.  Azt gondolom, hogy a hitem megéléséhez nekem idő kellett, én ezt vállalom.

Úgy véli tehát, hogy kellett az a körút, amit a hazatérésig bejárt?

Nem azt éltem meg, hogy nekem tárulj volt, és rögtön elfogadtam mindent.  Szeretem a dolgokat jól megnézni, meggyőződni róluk, és a hitemmel is így voltam. Ilyen szempontból nem bánom, hogy szakaszosan, meg talán nagyobb időtávlatokban jutottam el idáig. De ez az alapok nélkül nem ment volna, alapok nélkül a ház is összedől! Nagyon jó alapokat kaptam, mind a családban, mind a közösségben, és ezek nem véletlen dolgok. Mindez nem szerencse kérdése, hanem meggyőződésem, hogy az Úr Isten kegyelméből vannak ezek a dolgok. És ezt már ki is tudom mondani. Itt van egy nagy váltás. Előtte az ember csak érzi, sejti, nem meri kimondani vagy nagyon kevesekkel beszéli ezt meg.
Ma már nagyon ritka az, hogy esténként vagy reggelenként, vagy amikor van szabad pár percem, ne konzultálnék Istennel. Édesapám nagyon meghatározó ember volt az életemben, viszonylag korán, a 70. születési évében veszítettem el.  Az ő elvesztésében is ugyanazt tudtam hozni, mint az Istennel való beszélgetésben, tehát ő vele is tudtam kvázi beszélgetni, és kaptam a válaszokat. Nyilván a Jóisten küldte ezeket a válaszokat. Aztán összemosódott egy idő után, és most már csak a Jóistennel beszélgetek és ugyanaz az érzés, mint amikor elveszítettem apukámat, hogy van kivel megbeszélni a dolgaimat.
A bibliai útmutatásokat folyamatosan frissen kell tartani. Sok mindent megtanul az ember, de ha napi szinten nem hallja vissza – akár az ünnepek kapcsán, akár egy jó prédikáció kapcsán – akkor elgyengül az embernek ez a kapcsolata, a tudatos kapcsolata Istennel. Ezért is gondolom azt, hogy nem mindegy, kit hallgatsz, ki prédikál. Ezért nagyon fontos, hogy legyenek jó lelkipásztorok, de ezért fontos az is, hogy mi magunk is, a hétköznapokban a magunk módján mutassunk példát. Mert ezekből lehet igazából építkezni. Az emberi részét se engedjük el, Isten csak velünk együtt tudja végrehajtani célját, hogy egy olyan életet tudjunk élni, ami teljes élet, ami Ővele és általunk teljesedik be, tehát Isten akaratát nekünk kell beteljesíteni.

Ez talán az egyik legnehezebb feladatok egyike…

Én elfogadom Isten akaratát, még a legnehezebb pillanatokban is. Mert aki hisz, az ezeket el tudja fogadni, és talán könnyebben fel is tudja dolgozni. Nem tudom, hogy azok, akik nem hisznek, hogyan élik meg a nehézségeket, de nekem ez mindenképpen segítség. Én megélem ezt, és abban bízom, hogy a tudatos részét is még jobban hozzá tudom majd kapcsolni. Nem véletlen az, hogy folyamatosan vannak bibliaórák, olyan összejövetelek, amikor egymás között is megbeszélik az olvasott Igét az emberek. Mert helyre kell tenni azt, hogy vajon mi annak az üzenete.  Ha elolvasol egy-egy részt, magyarázat nélkül nem biztos, hogy a jó irányba vezet téged. Így, ötvenöt évvel a hátam mögött is számomra ez fontos dolog. És ezt látom a gyermekeimnél is. A legkisebb fiamnak olyan gyönyörű megnyilvánulásai vannak, hogy a szívem szorul össze a boldogságtól. Egy baleset kapcsán azt mondta, hogy meghalt a bácsi, de milyen jó neki, mert ő nagyon gyorsan találkozik a Jóistennel és Jézussal. Elmagyaráztam neki, hogy így, ebben az értelmezésben helyes a meglátása, de nem kell igyekezni Őhozzá. Azt gondolom, hogy a földi pályánkon Istentől kapott feladatunk van, és nekünk az a dolgunk, hogy vigyázzunk magunkra és teljes életet éljünk, és csak ezután kerüljünk a Jóisten mellé. Szóval muszáj beszélni róla, muszáj, hogy ne csak a saját értelmezésünk szerint vegyük Isten üzenetét.

Értelmezés. Hogy ki, mit és hogyan értelmez, az sok problémát okoz, úgy is mondhatnánk, bábeli zűrzavart. Példaként itt van a szabadság kérdése. Munkahelye a Balaton, ahová a szabadságukat megélni jönnek az emberek. Mit tapasztal, ez a szabadság-megélés mennyire van összhangban azzal a szabadsággal, ami Istennek tetsző, ami a javunkra van?

Azt tisztázzuk először is, hogy mit akar Isten szabadságként adni nekünk. Mert azt gondolom, ezt keverik össze az emberek. Az a fajta szabadság, amit divatosan hirdetnek ma, az egy nagy felelőtlenség, abból anarchia születik. Isten egyértelműen meghatározza, hogy milyen rend mellett ad szabadságot nekünk; akár a tízparancsolat, vagy akár más útmutatók által a Bibliából. Ezt nem szabad összekeverni szerintem. „Minden szabad, de nem minden használ. Minden szabad, de nem minden épít” (1Kor 10,23) Nagyon csalóka és adott esetben borzasztóan téves út, ahová a mai szabadságfelfogás vezet. Azt gondolom, hogy ott van szabadság, ahol rend van. Ha rend van a fejben, akkor máris más megvilágításba kerülnek a divatos felfogások.

Hazudnak maguknak az emberek azzal a tévhittel, hogy elszívok pár kábítószeres cigarettát, megiszom 16 Unicumot és akkor nincs gondom, és azt hiszem, hogy ez a szabadság… Szerintem meg pont ez a rabság, önámítás, becsapás. A túlvállalás is a téveszmékből fakad. Mindenki túlvállalja magát, és én ennek a végtermékét látom, a baleseteket, és látom, hogy hol ment el… Elég lenne, ha az embertársaink legalább egymásra figyelnének. Nem kell túllihegni, csak pont amennyire Isten ezt mutatja. Azon szoktam törni a fejemet, hogy hogy van az, hogy valakinek egy fikarcnyi… hogy mondjam, szeretet se jutott? Mert egyszerűen olyan istentelenül viselkednek, bocsánat, hogy így mondom. Én hiszek abban, hogy minden emberben meg kell lennie a jónak, csak ezt az ördög úgy elnyomja sokszor, hogy nagyítóval kell keresni. A jóság eredője Isten, ez nekem egyértelmű, ebben teljesen biztos vagyok, ezt gyerekkoromtól kezdve folyamatosan megéltem. De ha valakiben egy minimumnyi jóság sincsen, ott már baj van. Őket alapvetően sajnálom, nem ítélem el őket és próbálok a tőlem telhető módon segíteni nekik.

Mik a mostani feladatai?

Az operatív mentésben már kevesebbet veszek részt, a prevencióban dolgozom rengeteget: megelőzésben, tanításban. Ehhez is hatalmas erőt ad a hitem!

A szerző

Írások

A folyvást változó közegben a mulandó dolgok közt megtalálni az örökölt örökérvényűt és le nem venni róla a szemünket. Az ideológiák kusza terén ebben az avítt konzervativizmusban radikalizálódik lázadó lényem.