Élt egyszer egy gyönyörű nő, akit elhagyott a kedvese, miután megtudta, hogy az gyermeket vár tőle. A nő egy fogadóban talált otthonra, és ott hozta világra kisfiát, akinek a Juan nevet adta. A nő egy darabig odaadóan gondoskodott a gyermekéről. Később azonban betért a fogadóba egy jóképű fiatalember, aki meghódította a nő szívét. Amikor a férfi tovább akart utazni, magával hívta őt, de a kisfia nélkül. A nő rövid hezitálás után, a gyermekét elhagyva, a férfival tartott. A kis Juant a fogadós nevelte fel. (Feldmár András: Szabadíts meg a gonosztól című írása alapján) Felnőve, Juan megnyerő külsejű, elragadó férfi lett, akit körülrajongtak a nők. Bárkinek megkapta a szívét és az ölelését, akit csak kiszemelt magának, de egyikben sem találta meg annak az ölelését, akit elveszített. Juan nevét már legendák övezték, hallatára már lányok, asszonyok szíve dobbant, amikor az ő szíve még mindig üresen, csalódottan akarta hinni, hogy egyszer rátalál arra, akit keres.
Ki az elkövető, és ki az áldozat? Van-e értelme az ítéletnek?
Valójában ki Don Juan?
Egy kisfiú, aki kétségbeesetten keresi az édesanyát, akit annak ellenére, hogy elhagyta őt, örök szerelemmel szeret?
Vagy inkább egy örök sebet hordozó, megcsalt szerelmes, aki bosszút áll minden nőn, aki csak engedi?
Lehetséges-e, hogy egyszer begyógyuljanak a sebei? Megélheti-e még az önátadás örömét, és a teljes bizalomban való feloldódás gyönyörűségét a szerelemben? Lesz-e szív, aminek a szeretete nagyobb lesz az ő fájdalmának emésztő mélységeinél?
Vagy ezek mind csak hiábavaló illúziók, tovatűnő álmok, lényegtelen semmiségek, hiszen elmúlnak, mint minden, és valójában nem számít semmi más, csak az elfogadás és az irgalom?
Hárman ültünk a belvárosi kávézó boxában. Meglepett, hogy a múltból előbukkanva, engem keresnek meg a problémájukkal, de gondoltam, biztosan azért, mert velem nem kell majd kezet fogniuk vasárnap, az istentisztelet után. Aztán még jobban meglepődtem.
– Egy lelkésszel szeretnénk megosztani, amivel kínlódunk, és azért döntöttünk melletted, mert bízunk benne, hogy te nem ítéled meg Petit, – kezdett bele Zsuzsi a mondanivalójukba.
Feladták a leckét! Még nem tudtam, miről lesz szó, de azt tudtam, hogy az ítélkezés minden kis rezdülését el kell utasítanom. Szeretetért fohászkodtam magamban, Lélek jelenlétért, hogy ne kelljen csalódniuk.
Petit nem hagyta el az anyukája, még ma is napi kapcsolatban vannak, de talán voltak az életében számára fontosabb dolgok, amik odaálltak kettőjük közé, és kevesebb volt az ölelés, a gyengédség és az odaadó figyelem, mint amennyi elég lett volna Petinek. Peti, ahogy ő fogalmazott, szétcsajozta az életét. Meg ivott is kicsit. Aztán amikor mindenfelől jöttek a kérdések, hogy mikor nő be a fejed lágya, meg sose lesz belőled normális ember, akkor meg akarta mutatni, hogy márpedig ő igenis normális ember. Zsuzsi, a ki tudja hányadik barátnőből lett feleség. A gyülekezeti ifiből ismerték egymást. Petinek könnyű dolga volt. Zsuzsi se nem hallott, se nem látott a szerelemtől. Három gyönyörű gyerek jött szép egymásutánban. Ha valaki Zsuzsinak Petivel kapcsolatban célozgatott a flörtjei miatt, Zsuzsi magabiztosan hárított: ilyen a stílusa, egy macsó, egy igazi férfi, de nincs mögötte semmi komoly. Ahogy viszont ott ültünk, elég komolynak tűnt. Zsuzsi a könnyeit törölgette. Peti nem sírt, csak a keze remegett, valahányszor a szájához emelte a kávéscsészét.
– Azt hiszem, ha ez így folytatódik, elválunk! – mondta Zsuzsi hüppögve.
Arra gondoltam, hogy mekkora szíve van! Hogy én már az elsőnél vettem volna a kalapot, meg a kabátot.
Peti hallgatott.
– Most is van valakije.
Peti csak azt tudta elmondani, hogy nem érti magát. Hogy ezek a dolgok, az újabb és újabb nők, csak úgy jönnek. Tudja, hogy mi lenne a helyes, hogy mi az elvárás, hogy többszörös házasságtörés, amit művel, el is határozza mindig, hogy soha többé, de aztán belesodródik megint. És nem akar válni. Nem akar elszakadni a gyerekeitől.
Ilyenkor érzem magam jaj de kevésnek. Próbálom távol tartani magamtól a gondolat rám terhelődő súlyát, hogy most öt ember élete múlhat azon, amit mondok, vagy nem mondok. Tolom is gyorsan Isten elé. Atyám, mit mondjak most erre?
Hallgatunk. Nem kezdek bele Don Juan történetébe. Csak eszembe jut. Nem mondom neki, hogy bocsásson meg az anyjának, fogadja el őt, hogy csak ennyi tudott lenni és engedje el őt, mert azt hiszem, nem értené. Meg az is lehet, hogy nem jó a megérzésem, és nem is ez a probléma áll a háttérben. Odanyújtom a kezem hozzájuk, megfogom Petinek a jobb kezét, Zsuzsinak a balját. Megfogják ők is egymás kezét, egy kis kört formáznak a karjaink.
– Atyánk, itt vagyunk most előtted, a beteg életünkkel, a beteg szívünkkel. Te meggyógyíthatsz minket! Te begyógyíthatod a sebeinket! Te új életet adhatsz nekünk! Te újjá teheted ezt a házasságot is! Könyörgünk érte.
Együtt mondták rá az áment.
Több, mint egy év telt el, amikor nemrég kaptam tőlük egy üzenetet Messengeren. Egy fotó volt, és alatta csak annyi, hogy köszönjük. Valami kiránduláson készülhetett a kép. Ők boldog mosollyal az arcukon összekapaszkodva, három lurkó a lábuknál, és még egy Petire kötve egy hordozóban.
Én is köszönöm, Atyám!
(A nevek nem a valóságnak megfelelő nevek, a történet szereplői örömmel beleegyeztek a történetük név nélküli megosztásába.)
