Komoly terjedelmű regényt lehetne írni az autózók felkiáltásaiból, amikor észrevétlenül, nagy lendülettel kátyúba hajtanak. Kiterjedt családfa jellemezné, egy sor átokmondással, de nem hiányoznának belőle az állatvilág szereplői sem. Sőt, komoly engedményekkel, a maga perverz módján, még az erotika műfajába is beilleszthető volna.
Ilyenek vagyunk. Hirtelen és szabadszájú emberek, akik a pillanat hevében fel sem mérik, hogy milyen irdatlan mennyiségű szenny tud kiáramolni szájukon. Hogy hallja-e valaki, nem fontos. Csak jön szinte magától, mint egy tüsszentés, és a lényeg, hogy mehessünk előre bármi áron. Szomorú következményei vannak az ilyen vezetési morálnak.
Télidőben látok néha érdekes próbálkozásokat a kátyúk megszüntetésére, de annyit ér, mint halottnak a csók. Csak a tündérmesékben működik, hogy egy csók mindent megold, ahogy az az elképzelés is, hogy az a két-három lapát számomra beazonosíthatatlan „valami” a vízzel telt kátyúban majd megköt, és hosszútávon egyenletes felületet biztosít. Ezzel együtt mégis közlekedünk. Mindenki elmegy a maga útján, mert mást nem tehet. Kicsit zsörtölődik, néha bűnbakot keres és szitkozódik, de ugyanarra az útra indul nap mint nap.
Minden útban potenciálisan benne van, hogy valami rosszul sül el. Jöhet egy defekt, feltartóztat egy karambol, olyan időjárási körülmény alakulhat ki, ami miatt félre kell állni, esetleg valaki leszorít a pályáról. De lehetnek bukkanók és egyéb tőlünk független tényezők, melyek hátráltatják a zökkenőmentes utat. A sok feltételezett rosszat mégis mindig felülírja az előrehaladás vágya, ahogy élet-félelmünket felülírja az élni akarás. Így járunk be aztán csodás helyeket még akkor is, ha nagy küzdelem volt elérni.
Életünket gyakran azonosítjuk az út szimbólumával. Van egy táv, ami adatott, hogy bejárjuk, és mindig azzal a reménységgel haladunk előre, hogy nem ér akkora nehézség minket, amivel ne tudnánk megküzdeni. Kell is ez a bizakodó lelkület, hiszen ki az közülünk, aki, ha előre látja az út terheit, bátran el merne indulni?
Ha előre látnánk küzdelmeinket, kudarcainkat, minden betegséget, gyászt és halált, vajon másképp telnének napjaink? Vajon máshogy rendeznénk kapcsolatainkat, ha tudnánk, mennyi közös idő adatott? De kell-e egyáltalán előre látni a jövőt, hogy a mostban megbocsássunk, törődjünk egymással és szeressünk?
Mi nem a jövő tragédiáinak várományosai vagyunk. Kevés időt kaptunk Istentől arra itt a földön, hogy veszekedjünk, haragban legyünk és hogy keserűségben töltsük napjainkat, de egy örökkévalóságnyi időt kaptunk, hogy szeretetben és egyetértésben éljünk. Miért várjuk hát meg mégis, míg valami vagy valaki elvész?
Ha nagyon leegyszerűsítem a választ, akkor hiúságból. Mert előbb engedjük el egymás kezét, mint azt a gondolatot, hogy az élet csak úgy működhet, ahogy mi akarjuk. Inkább fekszünk haraggal a szívünkben és mérgezzük magunkat meg a környezetünket, mint hogy engedjünk büszkeségünkből. Az alázatosság, szelídség és béketűrés öltözete helyett inkább tetszelgünk a makacsság és az előítélet álruhájában. A hiúság olyan hamis vására ez, ami hazugságra cseréli a bizalmat, és elhomályosítja a célba érés útját akkor is, ha tükröt tartanak elénk. A megtett út helyett fontosabbá válik az eszköz, a cél pedig már rég nem az út végéhez való tisztességes megérkezés.
Olyan jó volna, ha utunk egyszerű lehetne! Ha nem lenne küzdelem és nehézség. De nem tud sima lenni. Egyszerűen azért, mert az élet tele van töredezettséggel. Magunknak mindig a legjobb részt törnénk le, de hogy ez a másik életében ez mit eredményez, már kevésbé számít. Ezért aztán nagy egyenetlenségek vannak. Nem látjuk előre a holnapot, ahogy azt sem, hogy milyen lesz a táj a következő kanyar után. De ha látnánk is, hogy az életutunk tele van kátyúkkal, a feladatunk akkor sem lenne más, mint ma, tisztességesen, bizalommal végighaladni azon az úton, amire Isten rendelt bennünket.
Hiszem, hogy aki ott volt az út elején, végtelen szeretettel fogad a végén.
