Megéled

Álom és valóság

Nagyapám halálát követően rendszeresen álmodtam ugyanazt az álmot. Ekkor még csak nyolc éves voltam. Minden éjjel azért „találkoztunk”, hogy megmutassa, hol él. Emlékszem, egy nagyon éles határvonalon álltam, amit nem volt szabad átlépnem, de felsejlett a túloldal egy része, ha nem is a teljes egész. Nem konkrét forma, ami megmaradt, inkább színek és érzés. Állunk egymással szemben, ő már a túloldalon, és szavak nélkül is megértjük egymást. Látom, hogy mögötte fényesség van, de nem a napsütésből fakad, hanem valami megmagyarázhatatlan meleg fény árad mindenhonnan. A színek sokkal teltebbek, szinte vibrálók voltak. Az egész annyira békés volt, hogy egy percig nem jutott eszembe, hogy félnem kellene bármitől is.

Mikor elmeséltem édesanyámnak, hogy minden este ugyanazt álmodom, azt mondta, kérjem meg nagyapámat, hogy ne jöjjön többet. Hadd nyugodjon békében. Nem féltem tőle, mégis így tettem. Soha többé nem álmodtam vele. Ennek már több, mint 30 éve.

Van, aki erre azt mondja, csak a vágyaim kivetülése vagy a tudatalattim játéka ez az álomsorozat. A halál-szorongásomat így próbáltam oldani, esetleg a gyász válthatta ki. Van, aki úgy véli, az ilyen álmoknak nincs jelentősége. Én viszont meg vagyok győződve, hogy ahhoz, hogy ma az legyek, aki vagyok: lelkész, Krisztusban hívő ember, nélkülözhetetlen volt ez az álom. Hiszem, hogy akkor és ott Isten megérintett. Bizarr belegondolni, de nagyapám halála kapcsán van egy olyan istenélményem és bizonyosságom, mely megalapozta hivatásomat. Minden furcsaságával együtt hálás vagyok érte, és ha álomban már nem is, emlékeimben mai napig kísér.

Nagyon közel áll hozzám az a szentírási szakasz, melyben Jézus arról beszél, hogy a Szentlélek eszünkbe juttatja, amit tanított nekünk. (Jn.14;26.) Alig pár napja jelentettük be a Csornai Református Missziói Egyházközség megalakulását. Még telve hálával, rengeteg érzéssel és élménnyel, a fenti álombéli képhez érkeztem vissza esti csendességemben. Most, amikor annyi felé szétszóródhatna a gondolatom, szabadjára engedhetném hiúságom gyeplőjét, vállon veregetve magam az eddigi szolgálataimért, nem teszem.

Nem a világot kívánom megnyerni magamnak, hanem annak az Istennek evangéliumát hirdetni, akiről meg vagyok győződve, hogy életünk minden pillanatát kíséri. Eszembe juttatja a Lélek, hogy hitünk alapja Isten országának jelenvalósága és a feltámadásba vetett hit. Ezért vezetett vissza ehhez az álombeli képhez, mert végeredményben innen indul minden. Tőle indulunk és hozzá térünk vissza.

Könnyen belesétálunk abba a csapdába, hogy értékességünket és szerethetőségünket csupán a társadalmi hasznosságunk és sikereink lencséjén keresztül akarjuk elfogadni és elfogadtatni. Szinte kényszeresen vágyjuk az elismerést. Mint a kisgyermek, aki állandó megerősítésre szorul: ugye jó voltam? Ugye ügyes voltam? A like-ok bűvöletében fontosabb egy szimpátia like, mint az, hogy az illető valóban végignézte vagy olvasta az adott tartalmat. Mindeközben figyelmen kívül hagyjuk, hogy a glóriát kb. húsz centi választja el csupán az akasztókötéltől, és minden, ami csak létezik, az első lélegzetvételünktől kezdve a legutolsóig, kegyelem. Isten kegyelmes. Erről szólt az álmom és ez a valóság.

A szerző

Írások

Kislánykènt a járdán sètálva gyakran ütköztem neki lámpaoszlopnak, annyira el voltam foglalva a világ működèsènek megèrtèsèvel. Kerestem a Teremtőt, a cèlt ès az èrtelmet minden mozdulatban. Ma már óvatosabban közlekedem, de a cèl mèg mindig ugyanaz. Haladni az Ő kegyelmèről a teljesség felè úgy, hogy lelkèszkènt egyre inkább èrzem a felelőssègèt szavaimnak ès tetteimnek.