Van egy pont, egy határ, amikor dönteni kell. Amikor világosan láthatóak lesznek az irányok és a következmények. Lehet egy darabig jajongani, mutogatni, panaszkodni, tehetetlenkedni és tanácstalankodni, sőt, el is lehet tűnődni rajta, hogy ki tudja, még talán hasznunk is lehetne belőle, de egyszer csak eljön a pillanat, és azt hiszem, hogy az most van, de lehet, hogy tegnap volt, amikor kész, elég volt a toporgásból, fel kell fogni, hogy helyzet van! Máshonnan kell megközelítenünk a dolgot, mint eddig.
A piacgazdaságot minden emberi érték fölé helyező, az erkölcsi normákat relativizáló, az emberi jogokról, az önérvényesítés szabadságáról ugyan arrogánsan és demagógan papoló, de az embert rabszolgaként tartó, az emberek gondolkodását egyre inkább uraló szemléletmód nem fenyegeti momentán a világunkat, hanem abszolút letarolta. Nekünk, keresztényeknek pedig vegytiszta helyzetet hozott létre arra, hogy az önazonosságunk megélésével, a kapott értékeink határozott felvállalásával, bizonyságot tegyünk arról az Úrról, aki valóban méltóságot és szabadságot adott. Ez most a kiállás, a bizonyságtétel ideje! Hinnünk kell Benne, hogy hatással lehetünk a világra! Ha nem ezt tesszük, a világ lesz akkora hatással ránk, hogy elveszti az ízét a só…
Ugyanakkor fontos leszögezni, hogy ez nem keresztes háború! Ahogy Pál mondta: „Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.” (Efezus 6:12.) Amikor Krisztusért harcolsz, el kell tudnod különíteni a valódi ellenséget attól, aki annak az áldozataként, veled szemben áll. Érte harcolsz, és nem ellene! Ez csak az Istentől kapott szeretet által lehetséges, ami megőrzi bennünk azt a Krisztus-arcú emberséget, amire most szükség van.
Nehéz időket élünk, és talán még ennél is nehezebbeket fogunk élni. Ahhoz pedig, hogy az ember a nehéz időkben is ember maradjon, szükséges annak a felismerése, belátása, hogy lehetnek olyan helyzetek, amikor kifogy az emberségéből. Mint az olaj a mécsesből. Vagy mint a menetelő lábából az erő. És ilyenkor aztán nem az vagy, akinek eltervezted magad. Nem azt gondolod, mint addig, nem úgy érzel, mint korábban és főleg, nem úgy cselekszel. Önmagad számára is kiszámíthatatlanná válsz.
Minél kevésbé akarsz szembenézni ennek a lehetőségével, annál nagyobb a valószínűsége, hogy megtörténik veled.
Ráadásul az emberség nem tartalékolható. Nem tudsz belőle magaddal vinni egy plusz tasakkal, amit szükség esetén feloldasz fél liter vízben és gyorsan lehúzol, hogy legyen benned elég.
Az emberségünkben folyamatosan meg kell újulnunk! Olyan bennünk, mint a vérünkben az oxigén – újabb és újabb lélegzetvétel által jutunk hozzá. És minél nehezebbek az idők, annál nagyobb koncentrációban van rá szükségünk! Annyira, hogy a végén már csak az marad meg embernek, aki színtisztán LéleKzi be.
Azért tartom ilyen hangsúlyosnak ezt az emberség kérdést, mert ha ebben elbukunk, hiteltelenné leszünk. Viszont, ha ebben, mármint az emberségben, megálljuk a helyünket, kiabálhatnak ránk kígyót-békát, a lényeg megmarad. Megmaradunk annak, aminek Jézus mondta a Rá hallgatókat: sónak és világosságnak.
