Az ember meghal. Én is meghalok? – Igen.
Jézus meghalt? – Igen. „Isten halott, és ti öltétek meg!” – mondja Nietzsche. Döbbenet ezért minden nagypéntek. A halál elkerülhetetlen. Ez világunk és hitünk törvényszerűsége. Emberi létünk mélypontja, és a tébolyult gonosz tombolása.
Egészen félelmetes közel engedni ezt a gondolatot. Éjszaka az ágy mellé lopózik, mint egy tolvaj, és hirtelen kikapja az ember szájából a levegőt, hadd fulladjon a nyomorult a halálfélelemtől! Az apokalipszis négy lovasa húzza eszeveszetten szíve szapora igáját, és a rettegő mintegy szorult kalitkában kutatja a vaksötétben élete maradékát. Tehetetlen félelem, nyüszítő kétségbeesés: Én Istenem! Én Istenem! Elhagytál engem? A pánik leple alatt nem hallom a hangod. Itt vagy?
Figyellek, Jézusom, életedben, és tanulom, emberként mit kell tennem. De figyellek halálodban is, mert nem csak élni, halni is tanítasz. Észreveszem, szavad és tetted akár élsz, akár halsz, csupa odaadás.
Még meg sem haltál, ruháidat máris mint vércsék tépik szét a római katonák. Osztják, pedig még a tiéd, de Te szó nélkül adod. Nem mondod, hogy fontos ruhadarabok, ne rongyként tépjék szét őket. Pedig látod, ez volt rajtad, mikor utolsó vacsorádat etted szeretteid körében. Ebben érintetted utoljára őket, és ha az anyaga nem is drága, rengeteg érzelmi értéket hordoz. De engeded, hadd múljon el minden szövetszál veled. A ruháidról nem rendelkezel. Mindennapi használati tárgyaidról sem. A vagyonodat sem méregeted. Nem kérsz fájdalomcsillapítást, extra illatos balzsamozást, sem királyi temetést. Nem félted elhalt tested méltóságát. Nem számít, hogy sírhelyed por vagy márvány, ahogy nem kérsz kőtáblát sem aranyozott dátummal és megható logóval. Minden életvégi rendelkezésed nem rólad szól, adomány az ott lévőknek.
Az örökösök közé tartoznak mindazok, kik nem tudják, mit cselekszenek, és téged mégis kíméletlenül bántanak. Rájuk az esdeklés és megbocsátó ima szavát hagyod. A kereszten veled együtt szenvedőnek az Isten országának ígéretét adod. A római százados örökli tőled és általad a hit bizonyosságát. Utolsó szavad pedig a családé, melyet nem megosztasz, hanem gondoskodsz anyáról, testvérekről és a szeretet útjáról. „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket!”
Önrendelkezésed legfontosabb szava lényed teljes átadása. Ebben van az örök élet. „Uram, kezedbe ajánlom lelkemet!” Ezt kapja örökül, kinek a halál félelem és pánik. Ez a mondat ébreszt rá, ha el is jön a rettegett óra, van, kinek kezébe tehetjük kezünket. Van kinek szavára életünk terhe enyhülhet!
