Fertőtlenítő, ammónia, állott testszag. De hát milyen lenne egy kórterem, vagy betegszoba? Az ajtó becsukva. Csak egy ember él, alig észrevehetően piheg az ágyon. Olyan kicsi. Összement. A lepedő gyűrött, néhol testnedvektől szennyes. A lila, véraláfutásos vénáján tapasz, kézfején kanül. De már nincs szükség infúzióra.
Az ember nem veszi észre a kórházi kisasztalra tett, betegnek szánt és kívánatosnak vélt finomságot, a kisunoka fotóját. Nem figyel az ablakpárkányra helyezett üres joghurtos pohárra sem, amit talán már nem is a haldokló fogyasztott el. Látogató, vagy éppen egy hosszú műszaktól majdnem holtra vált nővér. Nyitva van az ablak, vagy csukva? A szobához tartozó mosdó ajtaja résnyire nyitva van? Az ásványvizes palack az ágy mellett felborulva, a lógó vizeletgyűjtő tasak mellett, bárki belerúghat, ha lendületesen érkezik. De ide már nem érkezik senki sem. Csöndet követel ez az idő. Az ajtó előtt elhalkulnak az ápolók is, csak néhány látogató hangosabb, aki nem sejti, hogy végül milyen küzdelem folyik itt.
Persze ezt csak utólag gondolja a látogató, mert így kellett lennie.
Az érzékszervek másra irányítják minden idegszálát. A vékony, foltos bőrre a kézfejen. A kicsit kitátott szájra, amelyen finoman áramlik a levegő ki és be. A lehelet finoman emelkedő, és süllyedő mellkasra a begombolt pizsamában. A lehunyt és néha megremegő szemhéjra. A furcsán zilált hajra, amely egyáltalán nem a gondozatlanság érzését kelti. Az egész arc már sírontúli. Beesett, sápadt, elfogyott, mint a hold.
Nem látszik belőle az az ember, aki volt. Valaki, aki útravált, és ezt hagyta itt magából, hogy legyen kivel még egyoldalúan egyezkedni az örökségről, veszekedni a meg nem gondolt ügyekről, megbocsátani, vagy bocsánatot kérni.
Az orvosok azt mondták, hogy most már magukra hagyják őket. Búcsúzzon el, mert vége lesz hamarosan. Már ne számítson semmiféle kommunikációra. Már nem érez, nem beszél, csak vegetál.
A látogató megfogja a kezét. A sokat koptatott, sok szerszámot fogó kezet. Együtt lélegeznek. Kilégzés és belégzés. De az erős, egészséges élőnek fárasztó a rövid idejű, kapkodó légzés. Arra gondol, hogy nem engedheti csak úgy el. Az nem lehet, hogy ennyi legyen.
Énekel. Zsoltárt. „Kiáltásom halld meg Isten…!”. Megremeg a kéz. „Az Úr énnékem őriző pásztorom…”. Halk nyögés. Majd dicséretet. „Lelki próbáimban Jézus légy velem …”, és „Az Isten bárányára letészem bűnöm én…” Szaporábban veszi a levegőt, megmozdul a test, igaz alig észlelhetően, de mégis. Elmondja a látogató az Apostoli Hitvallást, majd az úri imát, és ekkor határozottan, amennyire egy elgyengült ember csak tudja, megszorítja a kezét. Nem képzelődés. Kicsi, de határozott szorítás. Ebben a tónustalan reménytelenségben ez elemi erőnek számít.
A látogató nem lepődött meg. Istené volt az élete. Az énekek, az imádság megadták az engedélyt a lelkének a felszálláshoz. Indulni kell. Egy utolsó lélegzetvétel és kilehelés.
A látogató megsimította az arcát és imádkozott. Fogalma sem volt, hogy ilyenkor mit kell mondani. Kiszakadt belőle csak a szó, megfogalmazatlanul, ösztönösen. Nem volt rendben sem alany, sem állítmány. Nem is volt lényeges. Mikor Isten gyermeke hazaindul nincs is mit mondani. Talán csak vágyni lehet arra, hogy jó utat járjon be. Csak kívánni lehet, hogy megérkezzen.
Telnek a percek, és nem tudja mit kell tennie. Mikor kell szólnia az orvosnak, ápolónak. A test ott van. Immár mozdulatlan. Csak test. Kilehelte a lelkét. Mit lehet mondani? Kell-e egyáltalán valamit mondani?
A nincs van már. A nemlét. Az űr. Az ember hiánya. Ki lehet nyitni az ajtót? Ki kell nyitni az ajtót! Ki lehet menni a szobából? Ki kell menni a szobából! Lehet szólni az orvosnak? Szólni kell az orvosnak!
Lehet hinni Istennek? Hinni kell Istennek! Meddig. Addig! Ez az addig a nagyszombati sír. Lepecsételve, tárgyilagosan, logikusan, tapasztalati módon. A csak test világi állapota. Elkeserítő, nyers, nincs benne semmi felemelő, romantikus. Csak egyetlen egy ígéret felette: „Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek.” /1Kor 15, 22/ Ez független az emberi tapasztalattól és a holt testtől. Csak ott értette meg a látogató, hogy nem lehet másképpen. Csak így lehet. Csak így van értelme. A holt tanította az élőt a feltámadásra.
„Én emlékszem, nagymami,
megtanítottál feltámadni!” Kertész Nóra Nagyszombati emlékezés
