Protestáns körökbe is kezd visszatérni a zarándoklat gyakorlata. Talán nem vagyok egyedül, ha azt mondom, hálásak lehetünk érte. Persze tudom, van, akinek nehezen fér össze a református és a zarándoklat szó. Neki szeretettel ajánlom a következő oldalt, ahol bővebben olvashat ennek teológiai hátteréről, és remélem sikerül meggyőzni, hogy cseppet sem ördögtől való, ami egy ilyen úton történik: A református zarándoklat teológiája
Amit én szeretnék megosztani és ezzel talán bátorítani is mindazokat, akik kevésnek érzik magukat hozzá, egy tesztnap. Mert bár sok mindent szeretne az ember, nem biztos, hogy alkalmas rá, hogy napokig hosszú kilométereket gyalogoljon árkon-bokron keresztül. Viszont a tesztnap is lehet gyümölcsöző, és hamar kiderül, a zarándoklat nem csak testben és fejben dől el, hanem szívben is.
Kinek ajánlom? Annak, aki úgy érzi, elege van mindenből és mindenkiből. Aki túl sokszor mondja, hogy tele a hócipője. Annak, akinek a kortizol (stresszhormon) szintje az egekben van és állandóan kimerültnek, elgyötörtnek érzi magát. Aki éhezi az élet természetességét és lassúságának megélését. Aki vágyik Isten jelenlétének megtapasztalására és lelke üres spirituális tereinek megtöltésére. Egyszóval mindazoknak ajánlott, akik a napi taposómalomban rohannak, mégsem jutnak sehova, hacsak kétségbeesésükben oda nem, hogy legszívesebben fognák a malomkövet és a nyakukba kötnék.
23 km, 5 óra és 22 perc. Ez a tesztnapom eredménye számokban. Nem minősítem sem a távot, sem az időt, de reménnyel tölt el, hogy a nyári zarándoklatot is bírom majd. Nekem elsőre elég volt az embermentes és tesztnapra. Egyetlen útitársam és iramfutóm a kutyánk, akinek nagyon hálás vagyok. Ha akartam szóltam, ha úgy tartotta kedve, nem válaszolt, csak ment előttem. A kép még az autóban, indulás előtt készült, mikor elmondtam, mi a terv. Talán egyesek szerint az állat nem érez, nem gondolkodik. Nekem ez a reakció magáért beszél. ☺ Nem jegyzeteltem, de mélyen érintett az út tanulsága és a gyaloglás közbeni felismerések.
Rögtön az első az önzésem szégyene. Hogy amikor a hátizsákba csomagoltam, mennyire csak magamra gondoltam és a kutyát kipipáltam egy kis műanyag dobozzal, amiben majd vizet kap. Fel sem merült, hogy neki is kell valami, amiből energiát gyűjthet egy ilyen hosszú úton. Mivel TÉNÉ (teljes értékű növényi étrend) étrenden vagyok, még csak egy szendvicset sem adhattam neki. Végül én ettem a pirított csicseriborsót, ő a pekándiót.
A második felismerés, hogy nem minden út járható visszafelé, és nem is esik jól visszafelé menni. Én oda-vissza tettem meg ezt a szakaszt, de az élet nem ilyen. Nem mondhatom, hogy most vagyok félúton, innen inkább visszafordulok, mégis hányszor révedünk inkább a múltba ahelyett, hogy hálával fogadnánk a jelent. Persze van, ahova nem érdemes visszamenni, de attól még van előrefelé út.
A harmadik felismerés, hogy nem az egyház van lemaradva, hanem az ember. Legtöbbször arról beszélünk, hogy a mai kor fejlettségi szintjéhez képest az egyház csak kullog és késve reagál a világ és közélet eseményeire. Sokszor aggódom is amiatt, hogy milyen lesz vajon a jövő egyháza. Lesznek-e gyülekezetek, vagy a most lelkésze már az utolsó jedik rendjét koptatja?
Erre a képre is útitársam döbbentett rá. A kutya végig elől ment, szinte húzott, ahogy a pórázt fogtam. Mégis aggódtam, bírja-e. Végig tudja csinálni? Valahogy mindig úgy látjuk Jézust is, mint aki előttünk megy és folyamatosan vonz magához, de közben aggódunk amiatt, hogy az egyház le van maradva. Az igazság az, hogy Istenhez képest mi vagyunk lemaradva és a világ eseményeit figyelve, inkább spirituális álló helyzetben képzeljük, hogy száguldozunk, mintsem valóban előrelépnénk. Törékeny üveggolyók csillogásáért adjuk oda a következő lépést az életünkből, mint Dél-Amerika őslakossága az idegenből érkező konkvisztádoroknak.
Isten ritmusát felvenni és aszerint haladni az életutunkon a világot jelenti. Nélküle csupán a halálgyarmat rabszolgáit tenyésztjük.
A negyedik felismerés, hogy a nünükék nagyon szeretnek a lábunk alatt cikázni. ☺ De mekkora kiváltság, hogy vannak olyan apróságok, akikre nekünk kell vigyázni, és egészen hatalmas feladatok is, amiket ránk bíznak és sikerrel el is tudjuk végezni! Mert az ember végül is az, akiben Isten megbízik. Hogy fordítva is így van-e, ki-ki döntse el maga egy zarándoknapon!
