Magzatpózba húzódott össze és lett egyre kisebb, ahogy az álom kiröppent a szeméből. Először csak a normál felnőtt méret, ha van ilyen, változott fél gumiabroncsnyivá, majd vesényivé, és mire teljesen éber állapotba került, már csak babszemnyi volt.
A kutya se értette és csak feltartott orral szimatolt és tudta, hogy ott van. Nyüszített. A macska érdektelenül ugrott le az ágyról, és nem ragaszkodott a további vizsgálathoz. Van neki saját szociális élete.
Mondhatnánk, hogy csak úgy érezte, de valóságosan apróvá lett. Mivel az ágy közepén történt, és az ágy széle nem volt túl nagy távolságra még ebben a méretben sem, azt gondolta körülnéz. Ebben a méretben viszonylag ritkán van lehetőség túrázgatni egy terepasztalnyi területen. Bár még felnőtt méretében félrecsúszott róla a takaró, azért barlangszerűen terült el fölötte. Ki kellett jutnia a felszínre, és ott voltak a lepedő hegyek, szövet dombok, néha megoldhatatlan meredekként tornyosultak fölé. Máskor csak legurult az ágyról és 2 másodperc múlva már talpon volt. Most meg szinte örökkévalóságnak tűnő útnak néz elébe, ha egyáltalán át tudja magát vágni a ráncokon, fodrokon, szövethullámokon. Nagy utazás. Hova? Miért? Mikor lesz ennek vége? Feltette a kérdést magának, hogy ez végleges állapot, így marad örökké, vagy esetleg reverzibilis? Ezt a szót a párjával az irreverzibilissel még kémiaórán hallotta. Akkor nagyon tetszett neki. A másik kedvence a szublimál kifejezés volt. Elillan, mint a kámfor. A szilárd anyag légneművé változik. Mint amikor Jézus mennybe megy. Erre gondolt, ez kellene most. Valami eltűnés és azzal együtt valami biztos állásfoglalás egy másik dimenzióban.
Mert ez a jelenlegi kézzelfogható materiális állapot, ha logikusan gondolkodunk, már pedig logikusan gondolkodott, megoldás híján egyenlő a pusztulással. Mit talál az ágy szélén, ha egyáltalán eljut odáig. 60 centiméter az most húsz emeletnyi magasság. Az ágyról nem jut át az éjjeliszekrényre, ahol ott a pohár víz. De ha oda is jut, megszerezni esélytelen. Gyakorlatilag van két három napja, na jó maximum egy hét és szomjan hal, ha nem történik addig valami. Logikusan gondolkodva egy következtetésre jutott, ennek az életnek vége van.
Most már csak a maga megnyugtatására szerette volna megérteni, hogy hogyan jutott idáig. Egyszer mesélte neki egy nő ismerőse, hogy elvált a férjétől, de nem tudott megnyugodni. Együtt elmentek pszichológushoz, párterepautához, akitől azt várta, hogy megmutassa miért történt mindez. Kellett neki a lezáráshoz.
Próbálta átgondolni, hogy biológiai, fiziológiai, vagy pszichoszomatikus a probléma. Gondolkodott, hogy mit evett, ivott, és azok milyen adalékanyagokat tartalmazhattak. Gőzöket, gázokat vette sorra, tankolt a kúton, valaki permetezett, valaki cigizett mellette, volt e-cigi is. A közeli gyárak penetráns gázfelhői, vagy a kezeletlen, és kijutott szennyvíz hatása? Netalán a kapcsolati, munkahelyi, közéleti stressz az oka? A megélhetési gondok jövőbeli kivetítése? A család?
Végigvette a közelmúlt híreit. Csak a szokásos. Háború, rakéták, drónok, halottak, civilek, katonák, anyák, gyerekek, fiatalok, menekültek, wok mozgalom, cancel culture, LMBTQ, feltörtölt padló, kiosztás, tasli, pofon, tüntetés, pénzeső, szétvert tér, baleset, terror, diktátor, büntetés, lopás, sikkasztás, választás, csőd, kórház, pedagógus, éhbér, átlagember, nihil, média, net, napelem, káosz, atomháború, zsarolás, kegyelem, lemondás, világháború.
Olvasott egy cikket is, amelyben a 300-as szám dominált. Pontosabban a 300 ezer. Nem a Spárta, Leonidász vonal. Hanem valami gazdasági futurológia az ország munkaerő igényéről. A közeljövőben legalább ennyi munkás fog hiányozni, és őket majd külföldről kell behozni. Az idetelepült gyárakba nem lesz elég helyi munkás. Van egy ország, ahol él valamennyi ember. Az ország földjei, erdei, vizei és minden egyéb adottsága bőven elég az ország lakosainak a megélhetéséhez. Miért kell ide még plusz gyár, ha nincs hozzá elég munkás? Ez most tényleg piszkálta a csőrét.
Egy országba idegen gazdasági, politikai érdekkörök gyárakat telepítenek. A helyi adottságokat használják, és előállítanak egy terméket, és elviszik értékesíteni máshová a terméket, hiszen helyben szinte meg sem tudják venni. A helyi munkásokat alkalmazzák, de ha nincsenek, azt is hoznak. Összefognak a helyi gazdasági és politikai elittel, akik szintén profitálnak belőle. De az ország lakosainak mi marad? A több tízezer hektár elvett jó minőségű termőföld hiánya, a jó minőségű ivóvíz hiánya, környezetszennyezés, környezetterhelés. Ha vége a gyárnak, a rozsdatemetők. Némi iparűzési adó és néhány embernek fizetés.
Az elmúlt idők beszélgetéseit idézte fel magában a környező gyárak építése körüli vitákról. Amikor a keletiek akkumulátor gyárat építettek, egy mérnök készítette a magyarországi környezetvédelmi előírásoknak megfelelő zárt szennyvízkezelő rendszert. A keletiek azt kérdezték tőle, hogy minek, hiszen itt van a Duna. Azóta már nem mérnök ott.
A keletiek azt is kérdezték, hogy milyen a magyar munkavédelmi, munkaerő jogi szabályozása. Megtehetik-e, hogy a gyárban, ahol be kell öltözni védőruhába, hogy nem adnak annyi pihenő időt, mert a kivetkőzés és beöltözés elvesz a termelésből? Illetve kötelezhetik-e a munkavállalót, megengedi-e a munkavédelmi törvény, hogy pelenkát viseljen. A magyar nem kötelezhető, de ha külföldieket hoznak, és nincs szakszervezet…
A város, amelynek határában épültek a nagy gyárak, elveszítette a termőföldjeinek jó részét. Az ivóvíz ellátását, mert a dunai csápos kútjai már nem tudták ellátni a várost és a gyárakat is, messziről kellett odavezetni.
A kínaiak gyárában van konfuciánus szentély, de keresztyén kápolnát nem engednek, mert az az ő területük és azt csinálnak ott, amit akarnak. Ezt mondták.
Tehát – gondolkodott hangosan – van egy föld, ahol emberek élnek. Idegenek érkeznek, idegen érdekekért, idegen termékeket állítanak elő, idegen emberek dolgoznak, elviszik a terméket, idegeneké a haszon. Az ittenieknek aprópénz jut, és az összes környezeti terhelés, és azok minden következménye, a betegségeket, a vendégmunkásokkal való feszültséget is beleértve.
Közben rájött, hogy teljesen mindegy, miért történt vele mindez. Tulajdonképpen semmi sem történt, csak realizálódott a valóság, és egy kicsit sem számít az, hogy létezik, gondolkodik, hogy van.
Közben látja a mennyezetvilágítás tükörcserepein, hogy kint az ablak előtt ott áll anyuka, aki három műszakba jár dolgozni, és az egy szem kislányát egyedül kell hagynia néha éjszakára is. Vagy az a sok fáradt arcú gyári dolgozó nő és férfi, akik már csak a mobiljukat nyomkodják fájdalomcsillapításul a buszmegállóban.
Már csak az a vágya maradt, hogy visszamenjen az ősteremtettség állapotába, az Alfához, a kezdethez, hogy elpanaszolja, nagy baj van a világgal. Ha nem teremti újjá, akkor elveszik.
