Volt régen egy tanárunk, akitől az egész suli rettegett. Ahogy hallottam a rémtetteiről, elhatároztam, hogy úgy fogok vele viselkedni, mintha kedves nagyapám lenne. Féltem én is eléggé, úgyhogy nem kis kihívást jelentett számomra megvalósítani a tervemet. Valahogy csak sikerült! És láss csodát! – egész végig, amíg a tanárom volt, szelíd volt velem, kedves és megértő. Félre ne érts! Nem nyaliztam neki! Egyszerűen csak azzal a bátorsággal és bizalommal igyekeztem őt megközelíteni, mintha soha, semmi félelmeteset nem hallottam volna róla.
Egyszer egy zsebtolvaj kikapta a kezemből a pénztárcámat a metró mozgólépcsőjén és szaladni kezdett. Én utána. Lent, a peronon értem utol. Odaálltam elé és kértem, hogy adja vissza a tárcámat. Mondtam neki, hogy ami benne van, abból kell megélnem a hónapban, és biztos vagyok benne, hogy neki nem egy kollégista pár ezer forintja hiányzik a megélhetéséhez, meg, hogy ennél biztosan nemesebb lélek. Nem szólt semmit, csendben visszaadta, amit elvett, aztán mindketten felszálltunk a metróra.
Egy másik alkalommal, amikor már a fiammal voltam várandós, körülvett 6-8 suhanc az akkori Moszkva-téren, és arra szólítottak fel, hogy adjam át az értékeimet. Tél volt, koraeste. Lehúztam a kabátom cipzárját, és miközben megmutattam szépen domborodó hasamat, a szemükbe nézve csak annyit mondtam, hogy ti nem rabolnátok ki egy terhes nőt, ugye? Szétnyílt körülöttem a gyűrű, és továbbmenve hallottam, ahogy zavartan mondogatják: nem, nem, dehogy!
A világot, ha nem is teljesen, de részben biztosan, te formálod olyanná, mint amilyen.
Nézz rá másként, és még az is lehet, hogy más lesz!
Legyen szép napod!
