Nem sok elkeserítőbbet ismerek, mint amikor a nyiladozó élet korán kettébe törik. Pár éve egy már jól termő almafa tört ketté. Az előző viharos szélben egy tavaly ültetett birs, tele virággal. Ezek szó szerint. De ott vannak azok a fák, amelyeket tetvek támadnak, monília, tafrina, az időjárási anomáliák. Ezeknek is pusztulnak az ágaik, leveleik. Ez is egy élet kettébe törése. De amit ma tapasztaltam, az ennél is nyomasztóbb. Két kis élettelen, csupasz fióka a földön. Nem tudom mi történhetett. A magas fenyőn lenne a fészkük, és a szél leverte? Vagy valamelyik nagyobb madár, szajkó, varjú, szarka megpróbálta kirabolni a fészket, csak elejtette őket? Mostanában mókus is van a kertben. Az is rabol időnként. Vagy az odúkból maguk a szülők löktek ki kettőt, mert kevés az élelem. Vagy idén gyors volt a kakukk, és már intézte az utód helyét.
Az az élet, amely nem tud kiteljesedni és a célja beteljesedni, olyan végtelen szomorú. De így kell lennie, mert az életnek vágynia kell a teljességre, az örök értékre akkor is, ha nem tudja elérni. Mert csak így lesz szomorú, ha kívánatos és nem érte el. Ha nem lenne tragédia, akkor az azt jelentené, hogy lényegtelen, szánalmas, céltalan és teljesen felesleges.
Ezért minden tragédia, veszteség felmutat arra, amit nem érhet el, de szükséges lett volna. Így a tragédia még a pusztulásban, a halálban is arról a jóról beszél, amiről lemaradt és neki már elérhetetlen. Fáj és fájnia kell. Az ígéret, ami nem teljesedett be, de továbbra is az ígéretre mutat.
Zsidókhoz írt levél 11, 37- 40 „Megkövezték, szétfűrészelték, kardélre hányták őket; juhok és kecskék bőrében bujdostak nélkülözve, nyomorogva, gyötrődve azok, akikre nem volt méltó a világ; bolyongtak pusztákban és hegyeken, barlangokban és a föld hasadékaiban. És mindezeken, noha hit által Istentől jó tanúbizonyságot nyertek, nem teljesült be az ígéret, mert Isten számunkra valami különbről gondoskodott, hogy ők ne nélkülünk jussanak el a teljességre.”
Amikor az egyház kerül tragikus helyzetbe, akkor hasonló dolog történik. Az egyház ma Magyarországon nincs uralkodói helyzetben semmilyen módon. Nincs politikai, gazdasági, katonai szerepe. Viszont beérheti azzal az ígérettel, hogy Jézus Krisztusé, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta. Élhet azzal is, hogy nem másokhoz kell igazodnia, sem politikai, katonai és gazdasági erőkhöz. Sőt, joga és lehetősége van az amúgy ellenséges vagy közömbös, de az egyházat ki-, és felhasználni akaró világ szerinti önmarcangolás és igazodás helyett a megtérésre, bűnbánatra és új életre. Ez Isten gyönyörű ajándéka.
„Az egyház olyan szellemi tágassággal és szabadsággal ajándékozott meg, amilyet sehol másutt nem találtam. A hitemtől nem azt várom, hogy vigasztaljon, erőt adjon vagy megnyugtasson. Isten nem orvosság, nem töltőállomás és az istentisztelet nem jóga-gyakorlat, nem is zen-meditáció. Isten az egészen Más, miért is lennének az ő szavai és az ő igényei könnyen emészthetők? Az egyháztól azt várom, hogy felmutassa Isten igényét, amikor megpróbálom a magam meggyőződéseit tenni az evangélium helyébe, az egyház kényszerítsen mindig újra szembeszállni a kísértéssel, amikor Istent a magam mértékéhez akarom szabni és bálványt faragnék belőle. A hit harca sok év után is fáradságos, rendkívüli kihívást jelent, ugyanakkor mindig újra lenyűgöz.” Christiana Reemts bencés apátnő
A megtört életű egyház még hordozza az ígéretet. Fáj a tragédiája, de fájnia kell, mert tud arról a jóról, amelyet Isten jelölt ki számára. Ha ma nem, de holnap elérheti. Mert újra kezdi.
Egy volt ateista, Merilyn Adamson mondja: „A küldetésem részben arról szólt, hogy meg tudok-e szabadulni Isten kérdésétől. Ha megnyugtatóan be tudnám bizonyítani, hogy a hívőknek nincs igazuk, akkor a kérdés végre lekerülne a műsorról, és szabadon élhetném az életem. Nem vettem észre, hogy Isten témája igazából azért telepedett rám akkora súllyal, mert Ő erőltette az ügyet. Rájöttem, hogy Isten azt akarja, hogy megismerjék. Azzal a szándékkal teremtett minket, hogy megismerjük őt. Körülvett minket a létezésére utaló bizonyítékokkal, a kérdést folyamatosan a szemünk előtt lebegteti. Olyan volt, mintha nem tudtam volna menekülni az elől, hogy gondolkodjak Isten létezésének a lehetőségéről. Aznap, amikor úgy döntöttem, elfogadom Istent, az imádságom így kezdődött: „Oké, te nyertél … Elképzelhetőnek tartom, hogy egy mélyebb ok, amiért az ateistákat zavarja mások istenhite, az az, hogy Isten közben aktívan keresi őket.”
Az egyház nem maga miatt kezdi újra, hanem mert Isten akarja. Ha egyszer őszinték vagyunk, és talán még bátrak is, vagy csak magányosan csellengünk valamilye hegyormon, ahol azt gondoljuk senki nem hall és bátran artikulálva kiáltunk Istenhez, akkor bizonyosan csak Rá figyelünk. Nem fog minket ott és akkor érdekelni, hogy megbecsül-e minket a közélet, a politika, befolyásos barátaink és azok barátai, a művészet, média és egyáltalán bármi, amelynek királycsináló szerepe van az emberi társadalmakban.
Mi kikiáltjuk a fájdalmunkat, tragédiánkat, és úgy viselkedünk végre, mint aki irgalomra szorul és nem mint aki ítélkezik és bíráskodik, vagy a bennfentesek gőgjével mintha elintézhetne valamit.
Jogunk van a kettétörtséghez, gyászhoz, fájdalomhoz, síráshoz, megtéréshez, bűnbánathoz. Ennek elhordozása az esélyünk. Isten pedig úgy tesz, ahogy jónak látja.
Pinchas Lapide: „Isten bűnös” /Mindennapi történetek/
Tíz kegyes zsidó összegyűlt a koncentrációs táborban, Auschwitzban, hogy törvényt üljenek Isten felett. A Tóra és a próféták törvényeihez legszigorúbban tartva magukat, vádat emeltek Teremtőjük ellen: népét elhagyta, hűtlenné vált ígéretei iránt.
Éjszakákon át folyt a törvényszéki tárgyalás, a vád és a védelem egymással vitázva sorolták a tényeket. Végül megszületett az ítélet. Az elnöklő rabbi felolvasta, így hangzott: a vád beigazolódott, Isten bűnös.
Az ítélet kihirdetése után dermedt csend támadt. Az egyik rabbi alig hallhatóan tette fel a kérdést:
-… és akkor most …?
-… akkor most gyertek, imádkozzunk Hozzá! – felelte az elnök.
