Anya akkor is puha puszikat lehelt az arcodra reggelenként, ha te undok mód nyöszörögted, hogy hagyjál. Anya akkor is szíve minden szeretetével ölelt magához, ha ő aznap még csak morcosságot és elégedetlenkedést kapott. Anya akkor is ott kucorgott az ágyad mellett éjjel, ha neki is pont úgy fájt a torka, mint neked. Anya akkor is a te pártodat fogta, ha a napnál világosabb volt, hogy a másiknak volt igaza. Anya akkor is az ő drága gyermekét látja benned, amikor a legjobb barátaidnak is megvan a véleménye rólad. Anya akkor is nyitott ajtóval vár, ha te soha sem nyitod rá az ajtót.
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy! Jó, hogy itt a földön is van legalább valaki, aki képes egy kicsit hasonlóan szeretni minket, mint Te!
Mi Atyánk, aki olyan mennyei szeretettel, úgy szeretsz minket, hogy abba már mi igazából nem is szívesen gondolunk bele, mert hát ki akar olyan ítéletre való lenni, hogy Neked, a Te egyszülött Fiadat kelljen halálra adnod érte!?
Mi Atyánk! Jaj, mi Atyánk! Mennyei Apácskánk! Egyre nehezebbek a napok! Nem jönnek be az ötleteink. Minden csak egyre keszekuszább lesz. Eljöhetne már a Te Országod! Mindenkinek jobb lenne, ha a Te akaratod érvényesülne, és nem másé!
Nem tudom, hogy ha elhagytam volna édesanyámat, és elherdáltam volna mindazt, amit kaptam tőle, és ha mondjuk a barátnői arról számoltak volna be neki, hogy mennyire ciki, ahogy élek, akkor ő – mindennek ellenére – naponta kiállt volna-e a ház elé, várva, hogy hátha befordulok végre az utcába, vagy inkább ő fordult volna be a maga mélységes szomorúságába. Te pedig, drága Atyánk, minden nap vársz minket haza, mint Jézus példázatában az Atya, aki minden nap kint állt az úton és a messzeséget kémlelve várta haza tékozló fiát. Aztán amikor egyszer csak meglátta, elé futott. Nem vissza a házba, hogy duzzogva várja a kiengesztelést, nem! Összefogta a köpenyét, és mit se törődve a fájós térdeivel, a poros úttal és az atyai tekintélyével, vágtázott a fia elé.
Mi Atyánk! Annyira gáz, hogy közülünk, a Te gyermekeid közül, egy csomóan még Rád se nyitják az ajtót! Én nem is tudom.
Mi Atyánk! Bocsásd meg a vétkeinket! Lehet még? Vagy már késő? – Tétován botorkálunk hazafelé. Ott vagy még? Vársz még ránk, mi Atyánk? – Te vagy az, aki integetve futsz felénk abban a nagy köpenyben?
