Gondoljuk el, hogy a romániai forradalom alatt megyünk Erdélybe. Sokan megtették közülünk. Az sem volt sétagalopp. Nem tudom mit szólt Bereczky Zoltán családja, amikor elindult akkor Erdélybe. Valószínűleg okkal aggódtak, hogy akár nem is látják többé. Hogy nem volt ok nélküli az aggódásuk, arról itt van egy kis visszaemlékezés.
„Amint nekivágtunk az útnak, elénk kanyarodott Bereczky Zoltán református lelkész a fehér Skodájával. Látta a szélvédőinken a piros szigetelőszalagból felrakott kereszteket. Várjatok meg, mondta, gyertek a parókiára, már teherautót is szerveztem. Csak néztünk. Aztán a lelkészi hivatalban kiderült, hogy minek is kell a teherautó. Egy nagy szoba teli volt Hollandiából kapott tejporos és müzlis dobozokkal. Segítsetek, mondta a tiszteletes, minél gyorsabban pakolunk, annál előbb tudunk elindulni. Én még összeszedem a faluban a maradék szalonnákat, intett. Aztán összeállt a menetoszlop, elöl ment a lelkész, utána a müzlis teherautó, amit a mi két autónk követett. Így rohantunk müzlivel a forradalomba. Hosszú volt az éjszakai út, a kisrádióinkon hallgattuk a híreket, a határon túl lőnek, senki ne menjen át, várja meg mindenki, amíg az út biztonságossá válik, mondták. (…) Ne menjetek, mondta a fáradt arcú főügyeletes, ott most lőnek, ne kockáztassátok az életeteket. Az izgő-mozgó Bereczky Zoltán azt mondta nekik, de a határhoz beállhatunk, ugye? És újra a menetünk élére állt. (…) Amikor hazaértünk, először ki-ki elmagyarázta a feleségének, hogy miért is kellett átlépnie a határt, aztán csak aludtunk egy napig, és este a tévében néztük, ahogy Keleti György megvilágítja a romániai harci helyzetet. Két nap múlva Bereczky Zoltán is hazatért, Feketetónál rájuk lőttek, a teherautó szélvédőjén ott volt a golyónyom.” Dippold Pál: ÉS AKKOR 40. – Müzlivel a forradalomba
Nem véletlenül hozom ide ezt a cikket. Valamit dolgoztam és a háttérben egy pszichológussal beszélgettek aggodalomról, szorongásról, stresszről, poszttraumás stresszről. Arra kaptam fel a fejemet, hogy azt mondta, hogy persze a poszttraumás stressz kiváltó okairól sokat tudunk, különböző traumák okozzák. Erőszak, háború, szexuális erőszak, és még sokféle minden. Általában háborús övezetekben, vagy az onnan kikerülő embereknél abszolút megfigyelhető. De az utóbbi években azt vették észre, hogy a jóléti társadalmakban is előfordul ott, ahol hírét sem hallották semmiféle erőszaknak, sőt jómódban élnek, nincsenek napi nyomasztó gondjaik sem. Gyerekek, fiatalok, fiatal felnőttek mutatják a tüneteket. Mivel én is nagy „szorongó” vagyok, ezért elkezdett érdekelni.
Folytassuk azzal, hogy a forradalomba müzlivel vágtatókért okkal lehetett aggódni, hiszen akár lőttek is rájuk. De van az úgy, amikor elmegy bevásárolni az asszony, vagy a férj, a telefont nem veszi fel, és csak fél órával később ér haza, mint normálisan, és máris halálra aggódja valaki magát. Pedig csak dugóban ült, elromlott a pénztárgép, vagy még be kellett ugrani egy másik boltba is. Vagy a gyerek nem veszi fel a telefont, pedig már oda kellett érkeznie a buszkiránduláson a szállásra. Pedig csak leugrottak sétálni, vacsorázni egy kicsit, és otthon maradt a telefon. Nem volt konkrét ok az aggódásra, és mégis aggódva gondolnak arra, hogy biztosan balesetet szenvedett a busz.
De a fiatalok is tele vannak szorongással. Nem is kell ma sok hozzá. Az intimitás hiánya a közvetlen családtagokkal, barátokkal. Veszteségek, halál, anyagi kár, az életkori sajátosság, kamaszodik és önbizalomhiányos, önértékelési zavarokkal küzd. Ezen nem segítenek azok a „barátok” sem, akik tudják a tutit, az alkoholt és a kábszert, és azzal gyógyítják. A fiatal felnőttek stresszelnek a vizsgáktól, a teljesítménykényszertől, elvárásoktól, párkapcsolati kérdésektől, a megélhetés kérdésétől, egészségi állapottól. Ez csak a mindennapi híreken kívül. Erre jönnek rá a különböző háborús hírek, atomháborús félelmek, vallásos fegyveres harcok. Nincsenek konkrét dolgok, és mégis a legkisebb dolog is megkavarja őket. Ezen nem segít az internet sem, ahol hamar lehet pánikot kelteni. Nem segít a sokféle „izmus”, kapitalizmus, kommunizmus, dadaizmus, wok-izmus, LMBTQ-izmus, feminizmus és újabb mozgalom sem, ahol a zavaros éntudatú emberek akarnak a norma lenni. A posztmodern társadalom elfelejtette kikarózni, kijelölni az útját, és az utat vesztettek reakciója hasonló tüneteket produkál, mint a stresszelők, vagy akár a poszttraumás stresszben szenvedők.
Mindez úgy történik, hogy akár boldogan is élhetnének, amíg meg nem halnak.
Az a baj, hogy a szorongásos reakciók túlzottak, ez látszik meg a közbeszéden, a vélt vagy valós támadások elleni heves reakciókon. Kontrollálhatatlan viselkedés, hisztéria, pánikroham tönkreteszi a legjobb kapcsolatokat, iskolai munkahelyi közösségeket, barátságokat, családokat, akadályozza a mindennapi tevékenységeket. Persze tartós félelemben, stresszben tart.
Tegnap Anita nagyon gyönyörűen leírta némely férfi egyháztagoknak a női lelkipásztorok, konkrétan felé is tanúsított tiszteletlen viselkedését.
Most én is írok arról, hogy bizony van bőven stressz a gyülekezeti életben is. Nem csak a saját tapasztalatokat írom, hanem összegyűjtöttet. Pályázatot kell írni, nyerni, mert a szomszédban is, meg a megyében is. Presbiterek, gondnokok erősködnek, kérik számon a lelkészt, egymást, hogy miért nem csinálnak valamit. De nem elég pályázni, le is kell vezetni, el is kell számolni. Arra már nincs jelentkező, vagy csak ritkán. És lemondanak, mert az a legegyszerűbb, ha nem úgy van, ahogy nekik tetszik. Családok közötti régi, búvópatakként rejtező harag-vonalak akadályozzák a közös munkát. Néha akkora munkákat, mint akár egy részleges templomfelújítás. Mert ha ő ad, vagy részt vesz, akkor mi nem. Rengeteg munkában nem vesznek részt, mert a másik igen. Minek már ez a felújítás, nekünk már nem kell. Minek kell a szigetelés, fázik a tiszteletes úr? Erre frappáns válasz volt a Kovid, meg a háború utáni rezsi helyzet. Ezért, hogy egyáltalán élni lehessen. Csodálkozunk, hogy lefogynak, vagy kövérek a lelkészek, netalán inni kezdenek, vagy befelé fordulnak, elszigetelődnek, esetenként öngyilkosok lesznek, vagy menekülnének az adott helyről? Csodálkozunk, hogy kimaradnak a presbiterek a gyűlésekről, akár az istentiszteletről is? Csodálkozunk, hogy a gyülekezeti tagokra is átragad az izgalom? Csodálkozunk, hogy nem lesz gyermekmunka, misszió?
A pszichológusok, a divatos mentálhigiénés szakemberek, az internet lelki bölcsességei szerint lépjenek ki ezekből a helyzetekből. Sokan mindezek ellenére hittel, szeretettel és hűséggel tovább szolgálnak. Mert nem mehet el mindenki. Akár úgy is, hogy stresszevők lesznek, pszichoszomatikus tüneteket produkálnak. Csak az tartja őket életben abban a helyzetben, hogy Isten hűséges és ők elfogadják ezt a hűséget, sőt válaszolnak is setén- sután. Mert „Isten mégis nagyobb a mi szívünknél és mindent tud.” (1János 3, 20.)
Jézusnak is van egy különc mondása: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem! Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.” (Mk 8, 34-35)
Ma nem illik belehalni a munkáinkba, szolgálatainkba. De csak azért nem történik meg, mert Isten hűséges.
