„És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és lett reggel: hatodik nap… A hetedik napra elkészült Isten a maga alkotó munkájával, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után.”(I.Mózes1:31;2:2.)
Hat nap, hat időszak, egy adott ritmus, ahogy Isten teremtő ereje, szava létre hívja, megteremti a láthatatlanból a láthatókat. Aztán egyszer csak végig néz az egészen, talán el is mosolyodik, és azt mondja: ez igen jó! Most pihi jön. – Mert az is igen jó!
Aztán, mert az a szándéka, hogy nekünk is meglegyen az az érzés, hogy „ez igen jó!”, valamivel később azt mondja, hogy „Emlékezz meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik nap a te Istenednek, az Úrnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény. Mert hat nap alatt alkotta meg az Úr az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta az Úr a nyugalom napját, és megszentelte azt.” (II.Móes 20:8-11.) – Micsoda ajándék!
Mondania kellett, mert magunktól nem jöttünk rá. Aztán meg, amikor mondta, totál kiforgatta az ember az egészet. Nem úgy vette, mint ajándékot, hanem úgy, mint valami tekintélyalapú kötelességet, amit, ha nem tart meg, akkor bünti lesz. Mert nem jól értette, hogy mit jelent, hogy „a te Istenednek”. Mert nem ismerte Istent. Ha ismerte volna, azt mondta volna: Azta! De jó! Komolyan? Minden hetedik napon pihenhetek és mégis menni fognak a dolgaim? Annyira jó vagy hozzám, drága mennyei Apukám!”
… És amúgy tényleg!
Mondjuk van bünti része is, ha nem élünk vele, de nem úgy, ahogy azt a legtöbben gondolnák. Nem kívülről, mint a nádpálca, vagy a kukoricán térdeplés, hanem belülről, mint az idegösszeomlás és társai. Ha nem élünk vele, nem élünk. Úgy legalábbis biztosan nem, mint ahogy Vele, Neki engedelmeskedve élhetnénk.
De úgy is érdekes feltenni a kérdést, hogy hogy van képem egészséget, erőt, belső békét kérni, elvárni Istentől, ha minden gond nélkül figyelmen kívül hagyom azt, amit Ő ezzel kapcsolatban mond? Esetleg én szeretnék diktálni Neki? Vagy én akarom megadni a ritmust? És Ő vajon mit szól ehhez? Azt mondja, hogy rendben, tessék, legyél csak önmagad istene, de ne mutogass majd rám, amikor belehalsz!? Vagy valami mást mond? – Valami mást. Például azt, hogy „…elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is! ” (5Móz.30:19.)
