Mennyi a valószínűsége annak, hogy egymást követő három héten át megtörténjen valamiféle szerencsétlenség? Mennyi a valószínűsége annak, hogy ez ugyanazon személlyel történjen meg? Nem vagyok matematikus, de tapasztalatból tudom, a nullánál több. Szinte napra pontosan három héten át lelki erőt próbáló események értek. A kérdést viszont nem úgy viszem tovább, hogy miért pont velem történnek ezek, hanem inkább azt kérdezem, mire figyelmeztetnek?
Az első alkalommal egy banki tranzakció végén nem jutottam hozzá az ATM-ből a várt pénzösszeghez. Az előttem álló pórul járt, de gondoltam, kipróbálom én is, segítek rajta, hátha mégis működésre bírom a gépet. A számlámról eltűnt, de a pénzt nem kaptam meg. Hosszas jegyzőkönyvezés, bizonygatás majd emailezést követően sikerült visszakapni.
Kérdés: Hogy állok az elengedéssel és az igazság érvényesítésével?
Egy héttel később, ugyanazon a napon bezártam a slusszkulcsot a kocsiba. Persze a pótkulcs a kesztyűtartóban volt, de benne maradt a telefonom, pénztárcám is. Gyakorlatilag minden, ami ahhoz kellett volna, hogy elinduljak és elvégezzem a napi feladataimat. Mindenféle tolvaj praktika ellenére sem sikerült anélkül bejutni az autóba, hogy ne bánja az üveg. Kétszer kellett odacsapni, hogy betörjön.
Kérdés: Vajon hányszor zárom magamba önmagamat és leszek teljesen megközelíthetetlen? Hányszor kell összetörnöm, mire észreveszem, Isten először óvatosan megkocogtat, majd egyre erőteljesebben jelez, hogy kizökkentsen megrekedt állapotomból?
A harmadik héten, egész pontosan tegnap, siettem reggel, hogy ne csak a reggelit, de az ebédet is elkészítsem. Belobbant a gomba, amit pirítottam, és korábban soha nem látott lángok csaptak fel a konyhában. Némi ijedt kiáltozást, enyhe égést a kezeken és az összekormozódott konyhaszekrényt leszámítva minden elrendeződött.
Kérdés: Valójában mennyire került közel hozzám a pünkösdi történet? Hogy megy a napi rutintól való eltérés?
A hirtelen felcsapó lángnyelveket követően egészen közel jött az ünnep, pedig már lassan egy hete elmúlt. Annyiszor elmondtam, felolvastam már a pünkösdi szentírási szakaszt, mégsem jelent meg a maga valóságában, inkább csak úgy, mint egy meseszerű történet. Hogyan máshogy, hiszen a mindennapi történéseket mi már nem kapcsoljuk össze Isten jeleivel, vagy egészen konkrét közbeavatkozásával. Hacsak nem a büntető Istenként emeljük ki, de alapvetően inkább távoliként éljük meg Őt, mint valaki olyat, aki ma is szól.
Szélroham, lángnyelvek, káosz és zűrzavar. Az első pünkösd a maga dramatikus elemeivel inkább egy krízishelyzet, mint az az ünnepi hangulat, amit ma mellérendelünk. Ha vihar van, tűz van, mentjük, ami menthető. Legelőször egymásba kapaszkodva az életet. A krízishelyzet ugyanis a lét esszenciáját mutatja meg. Hogy a sok fontos dolog között mi a lényeges. Azok az emberek, akik hallották az apostolokat Jézusról beszélni, az életüket féltve keresztelkedtek meg. Szíven ütötte őket, amit hallottak, vagyis az alap rendült meg, amit addig az életről, magukról és Istenről feltételeztek.
A ma élők is újabb és újabb krízishelyzetbe kerülnek, de ezek egyszerre figyelmeztető jelek és útjelző táblák. Nem csak egy bizonyos személy érintett ebben, de mindenki. Még szeretett egyházunk intézménye is. Hol kisebb, hol nagyobb csapások érnek bennünket. Elvesznek tőlünk vagy elveszünk. Törnek és törünk. A Szentlélek éltető tüzét a háború hangos tüzével próbálják elnyomni, de figyelj! Látod az idők, Isten jeleit mindabban, amik veled történnek? Hallod, mit szeretne mondani? Szív szerint érint? Ha még nem, figyelj! Már jó ideje szól.
Vannak általános bölcsességek, de az életutunkat csak mi tudjuk bejárni. Ebben kísér, noszogat, bátorít és néha vissza is húz Isten, de össze is kapcsol bennünket, hogy mindezt együtt éljük meg.
Hogy mi történik még a következő hetekben velem nem látom előre, de visszatekintve felismerem a jeleket és a kérdéseket, amik nem magyarázatul szolgálnak a múltra, hanem útmutatásként a jövőre. Azt mondja: most te jössz! Mit felelsz?
