Vasárnap reggel, istentisztelet előtt fél órával. Keresztelő is lesz, viszem be a templomba a szükséges dolgokat. Még korán van, férjem, aki ezen a vasárnapon a soros szolgálattevő, még a másik gyülekezetrész alkalmát tartja. A keresztelős család is korán érkezett, néhányan már bent ülnek a tündéri kisbabával, pár rokon a nyitott templomajtó előtt dohányzik. Konkrétan az ajtó előtt. Az áramló meleg levegő viszi be a füstöt. Megállok és megszólítom őket: Kérem, menjenek egy kicsit távolabb az ajtótól a cigarettával…
Tavaly nyár, istentisztelet előtt öt perccel. Igazi Balaton-parti helyzet, tele a templom sok nyaralóssal, sok az ismeretlen arc is. Már palástban érkezem, egy hölgy megállít a templom ajtó előtt, szolid öltözet, kedves tekintet, pórázon egy szemmel láthatóan nyugodt kutya: Kérem, bejöhetne Frédi? Nyugodt és csöndes, csak leülünk itt hátul a bejárat mellett… Muszáj mosolyognom: Persze. Aztán ha Frédi mégsem bírja, kijönnek. (Frédi befeküdt a pad alá és végig néma csendben ülte-heverte végig az istentiszteletet)
Sok évvel ezelőtti nyár, már folyik a szertartás. Keresztelővel kezdtünk, úgyhogy a nyári nagy létszámhoz még hozzá adódik a család és barátok népes köre. Az orgona alatt igen elegáns, ünnepi ruhában fiatal felnőttek kis csoportja, nyilvánvalóan jól érzik magukat. Hangosan csevegnek, néha el is nevetik magukat. Ez remek, csak egyetlen probléma van: én éppen prédikálnék. Rettenetesen zavaró. Életemben először – és azóta is utoljára – történt meg, mert egyszerűen muszáj volt, hogy megálltam és némi hiábavaló várakozás után leszóltam: Kérem, ha ennyire unják, menjenek inkább ki, kint szabadon beszélgethetnek. Mások szeretnének figyelni.
Még egy nyári történet. Iszonytató kánikula van. Egy kis hölgy és párja beülnek istentiszteletre, a fiatal nőn spagettipántos kis ruha. Ahogy megyek be, látok rosszalló tekinteteket, egy megjegyzést meg is hallok: Így nem illik templomba jönni! Elkezdődik a szertartás, a fennálló ének az egyik szívemnek legkedvesebb zsoltárunk. A nyáriruhás hölgy csengő hangon kívülről fújja. Összetalálkozik a tekintetünk, mosolygunk. Belül meg csak sóhajtok: milyen jó neki, hogy nem a fekete palást és egyéb előírt lelkészi öltözet alatt izzad és szédeleg, mint most én…
Tele van most az egyházunk azzal, hogy mennyire fontos a belső megújulás, és ez nagyon igaz, és most fentről való kairosza, ideje van ennek a felismerésnek! Erre figyelünk, ezért imádkozunk. Minden ceremónia, intézményavatás, ünnepi beszéd és templomfelújítás értelmetlen, ha nincs élő hitű gyülekezet, belső odaszánás és hitbizalom Istenben. Nem a külsőség számít.
Pontosabban a külső nem számít, hanem fakad. A belső és a külső kijátszhatatlan egymással szemben, mert összefüggenek. Azt gondolom, nem a ruha, vagy bármilyen évszázados-veretes református etikett alapján ítélhető valaki méltónak vagy méltatlannak Isten tiszteletére, hanem az öltözködés és viselkedés kell, hogy fakadjon a hitből, Isten és az Ő háza és gyülekezete iránti szeretetből és tiszteletből.
Ebben azonban tágasság van. Elfogadás, elfedezés, türelem és a szívek Lélektől való vizsgálata van és nem jeges ítélkezés. És ha kell, erély és szelíd határozottság, tanításra/nevelésre, útmutatásra való készség van és nem megalázkodó „tegyetekránkmagasról”.
Mert nemzedékek nőttek föl a kommunizmus alatt, és ezek nemzedékeket neveltek fel aztán a liberális ateizmus alatt, és sokszor már nincs magától értetődő illik és nem illik, de vannak kereső szívek. És meg kell tudnunk őket különböztetni a nemtörődöm szívektől… És közben nekünk magunknak igyekezni a méltó és szép rendre. Vagy mondom inkább úgy, hogy a fehér ruhára…
Keresztényetikett, avagy méltó és méltatlan, illő és illetlen, számít-e a külsőség
595
595