Legnagyobb ünnepeink – egyházunkban és a keresztény kultúrájú Európában is még talán – üdvtörténeti jelentőségűek, Jézus Krisztus életeseményeihez köthetők. Télen a karácsony, tavasszal a húsvét, nyár elején a pünkösd. Ősszel nincs ilyen.
Október végén mégis tele vagyunk ünneppel. November 1. piros betűs ünnep, az elhunytjainkra emlékezünk, mi keresztyének a feltámadott Krisztusban hívő reménységgel. Október 31. a reformáció emléknapja – fél évezrede szegezte ki Luther egyházmegújító tételeit a wittenbergi vártemplom kapujára. Október utolsó vasárnapja pedig hálaadási ünnep az új borért, szőlőért, az élet gyümölcseiért, magáért az életért.
A Biblia tele van a szőlő és a bor képeivel, jelképeivel, de evangéliumi történet konkrét főszereplője is a bor – a kánai menyegzőn. Érdekes, hogy míg Máté, Márk és Lukács nem is tudnak erről a történetről, nem jegyzik fel, János már az elsőnek elhívott tanítványok egyikeként, szemtanúként igen fontosnak tartja. Az első jel! – mondja.
Ám ha belegondolunk, mi ez az első jel: mintegy hatszáz liter víznek a borrá változtatása, talán meg is rökönyödünk. Talán az első, a messiási indulás csodájának valami mást, emelkedettebbet várnánk. Valami életfordítót, mint a vakon született vagy a harmincnyolc éve beteg ember meggyógyítása. Vagy egy olyan halott-feltámasztást, ami Nainban történt, esetleg egy olyan isteni erődemonstrációt, mint a gadarai megszállottal véghez vitt ördögűzés. De nem. Ez itt – mit szépítsük – egy lakodalom.
Valószínűleg Jézus édesanyjának, Máriának a rokonságában történt házasságkötés, ami abban a korban egy nyolc napon át tartó dínomdánomot jelentett. Erre érkezhetett meg – a vége felé – a Mária révén meghívott Jézus és néhány tanítványa. Nem túl „szentséges” a helyszín, a környezet, a nagy élet-halál kérdésekhez képest apró a gond: elfogyott a bor. A küldetését kezdő Krisztus pedig nem ül az asztalfőn, nem prédikál, alig szól, csak együtt eszik és iszik a többiekkel – és bort ajándékoz.
Ez a jelentéktelenebbnek tűnő csodajel arról beszél, hogy Jézus nem csak akkor áll mellettünk, mikor gyászban, betegségben, nagy nyomorúságban hozzá kiáltunk. Nem is csak az istentiszteletek, egyházi szertartások szent helyszínein van jelen. Hanem ott van velünk a mindennapokban, munkában és kikapcsolódásban, az örömeinkben együtt örül velünk, és apró, „jelentéktelenebb” gondjainkra is figyel és segít.
De ennél is sokkal többről, éppen a lényegről szól. Jézus együtt van, jelen van hatalmával és szeretetével, és a szükséget szenvedő embernek önmagát adja a borban. Mert néhány év múlva újra közös ünnepi vacsorán lesz együtt a tanítványokkal, mikor megint csak ő adja, nyújtja a borral teli kelyhet, s abban sokkal többet is: az értük és értünk kiontott vére jelképét. Ez az első csodajel arról az utolsó vacsoráról is beszél.
Szomorú vacsora lesz, de Jézus mégis azt mondja: Így ünnepeljetek! Mert ez az első jel nem csak a három év múlva elköltött vacsoráról, az ott megtört kenyérről és kiöntött borról szól, hanem milliónyi ilyen vacsoráról, sok száz és több ezer év múltán is. Minden úrvacsoráról, amit mi keresztyének átélünk, s benne az Ő jelenlétét, a Vele való közösséget. A lényegében Tőle kapott borban pedig kapjuk a bűnbocsánat és örök élet csodáját, ajándékát.
Sőt, még tovább mutat ez a jel! Azt csak az Atya tudja, még hány esztendő telik el, de lesz egy vacsora, amelyről Jézus beszél a Máté evangéliuma végén: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. De mondom nektek, nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában.”
Lesz egy vacsora, amelyen Istennel teljes közösségben, igazi örömben és békességben, minden hiányból, szükségből, veszteségből, fájdalomból, kétségből gyógyulva, együtt isszuk a Megváltótól kapott bort. Az üdvösség poharát.
