Megéled

A csapos

Gábor már nem igazán volt diákkorban, de tudjuk, hogy a jó pap is holtig tanul. Iskolás éveiben sem volt túl nagy barátságban az okítással. Nem kívánta egyetlen porcikája sem a lámpafénynél való irodai görnyedezést egy életen át. Felmérte azt is, hogy talentuma csekély, ennél csak elhívatottsága volt kevesebb az ilyen dolgokba való elmélyüléséhez. Okos előrelátással megértette, hogy ebben a kis hazában toronyőrre nincs túl nagy kereslet, akkor meg minek a púpot összeszedni a sok „felesleges” könyv feletti hajolgatással.

Az ipariskolát valahogy elvégezte, de jobban vonzotta őt a szabadság, a zöld gyep és a bőrgolyóbis. Focista lett. A labdarúgáshoz volt is érzéke. Bár kezdetben megyei szinten nyomta, később a II. osztályba is felkerült, ami vidéken igazán nagy szó. De még mielőtt valaki leszólná, hogy ez kevés, meg hol van ő a nagyokhoz képest, azoknak csak azt tudnám mondani, hogy a futball egy csapatjáték. Egy fecske hiába klasszis a verebek között, ő is verébnek tűnik.

Emberünk a helyi focirajongó építési vállalkozónál dolgozott kőművesként, és közben kergette a labdát, mert ekkortájt még dolgoztak a helyi aranylábú fiúk. Amíg a kora engedte, addig lelkesen rúgta a bőrt. Aztán nem maradt más, csak a kőműves munka.

Rendszeres vendég volt a helyi műintézményben (értsd vendéglátó ipari egység), szinte órát lehetett igazítani hozzá. Munka után jött, leállította robogóját a parkolóban. Mire beért, már a pulton várta hideg csapolt söre, ahogy egy valódi törzsvendéget ez megillet. Aztán elkezdte mondani az adott napi dolgait, és persze sorolta a régmúlt hőstetteit is. Nem felejtette ki soha azt sem, hogy mindenki hülye, és megint csak ő brillírozott a cégnél. A pultos meg csak hallgatta szorgalmasan, és úgy tett, mintha ez már nem az 1000. előadás lenne. Igazából a hasznot számolgatta, és módfelett bólogatott az elhangzottakhoz. A kocsmáros jól tudta, hogy a kuncsaftnak lelke van, és erre mindegyik nagyon kényes. Éppen ezért azt megsérteni nem érdemes, már csak a haszon miatt sem.

Gábornak volt egy utcabéli barátja is, akivel együtt gyerekeskedett. Zolival régóta gyakorolták a küzdősport utcai változatát, és már állandó edzőpartnernek lehetett tekinteni őket. Ebben a mindenre kiható testmozgásban Zoli rendszeresen a bokszzsák szerepét választotta, melytől nem is lehetett őt eltántorítani. Hogy miért is mondom ezt? Azért, mert az amúgy békés Gábor a következő jelmondattal vetette bele magát a napi tréningbe: „Egyhúsz, egy magas, nem csíp, nem harap.” Nem lehet tudni, hogy a sokévi homokzsák szerep vagy némi genetikai adottság hatására Zoli minden alkalommal addig piszkálta Gábort, hogy egy idő után elszakadt nála a cérna. Gábor jobbosát általában Zoli szerencsésen védte, egy bal fejmozdulattal és orral tompította. A koreográfia többnyire nem állt meg itt, mert a pillanatnyi hatás elmúltával Zoli rövidesen újabb igényt formált a szaglószervének finomhangolására. A jobb érzésű hallgatóság unott beszólása, hogy „Mára ennyi elég lesz, maradjon holnapra is!”, és a főszereplő hazakísérése szakította félbe a többfelvonásosnak ígérkező előadást.

Egy délután – mint mindig – megjött Gábor, és várta őt a nap végén jól megérdemelt söre, mint jutalomforrás. Ismét elmondta szokásos dolgait, a pultos nem szólt közbe. Hagyta, hadd mondja, ha akarja, töltötte a korsókat egymás után, és kasszírozta a pénzt. Az ikszedik korsó sör különlegesen kíváncsi volt, vagy kicsit gyenge felfogású, mert először megnézte Gábort kívülről, majd belülről, de aztán újra kíváncsi lett a külsejére. Végül Gábor gyomrának tartalmával együtt a kövön landolt, mely a pultosból nem túl jó érzést váltott ki, mivel neki kellett eltakarítani a mocskot. Ilyenkor már nem is annyira kedves a vendég. Az egész produktumban a sörökön kívül mindössze 2 kocka hús volt. Ennyit evett Gábor egész nap.

Sokan most azt mondják, hogy persze, hiszen italra költötte el a keresményét, mert neki csak az ital számít, és ez a könnyebb út. Mindenkiben ott lakozik egy bíró és egy ügyvéd, aki másokat jól megítél, magát meg felmenti.

A pultos nem így gondolta. Durcásan és morogván összetakarított, ahogy szerepe ezt tőle megkívánta, de belül kicsit ő is megváltozott. Rájött, hogy ő sokaknak fontosabb, mint egy egyszerű felszolgáló, mert ő ott van, meghallgat akkor is, amikor nincs kinek elmondani, ami belül fáj. Azóta többször is elgondolkodott a pultos, hogy a neki adott pénz a sör, vagy inkább a meghallgatás ára-e.

Márpedig valahol le kell tenni a terhet, mert különben teljesen megnyomorít.

A csaposság sokak szemében nem egy nagy presztízsű munka. Talán néhányan meg is kérdezik, hogy kerülhet egy ilyen témájú írás egy egyházi oldalra. Nekik csak annyit mondok, hogy vannak pillanatok, mikor emberek olyan krízisbe kerülnek, hogy ő, a csapos az egyetlen, akinek őszintén elmondják mi is nyomja a szívüket. Sokan már rég inkább neki gyónnak, mert a templomig, a papig már nem viszi el őket a lábuk. Ember a másik embernek, aki közel van.

Az emberek sok helyen találkozhatnak. Éppen ezért nem mindegy, hogy ki áll akár a pult mögött. Nem mindegy, hogyan tekint a munkájára, és a hozzá forduló másik emberre. Pénzkeresetként, elviselendő rosszként, esetleg a létért való küzdelemként, ami nélkül felkopik az álla? Talán mindegyik igaz, még ha fáj is a valóság.

De van ebben valami több. Meglátni a másik ember valóját. 
Ez az, ami egy lépéssel közelebb visz Istenhez.

Jézus azt mondja: „Mert nem az igazakat hívogatni jöttem, hanem a bűnösöket a megtérésre.” (Mt. 9:13)