Rögtön az elején megkövetem a kedves olvasót a kattintásvadász címért. Nem egy mindenen áthatoló lézernyalábról lesz szó a következő sorokban (bár a „mindenenáthatolás” megjelenik benne). Aki ezt a fajta tudományos írást várja, az nyugodtan lapozzon tovább. És fenntartva annak a lehetőségét, hogy további olvasót vesztek, azt is elárulom, hogy a címben szereplő fém és szikla megnevezések a rock és a metál zenei műfajokat jelentik. De nem zenei ajánló következik.
Az oldal látogatói számára valószínűleg nem sokat mond Blackie Lawless neve. Az 1956-ban született amerikai zenész 1982-ben alapította meg W.A.S.P. nevű metal zenekarát. A banda sokat tett azért, hogy „méltóak” legyenek rossz hírükhöz. Nagyon sokat a nagyon rossz hírükhöz. A 90-es évekre valamelyest konszolidálódott a csapat – bár családi napok fellépői még így sem lehettek volna. Lemezeikre jellemző, hogy nem csupán számok vannak egymás után rakva, hanem fel-feltűnő azonos motívumokkal – zenében és szövegben egyaránt – egy adott egységet képeznek. Ez a dramaturgia jelent meg a 2015-ös „Golgotha” című albumuknál is. A szerző Blackie Lawless ezen a korongon a bandától merőben szokatlan témát dolgozott fel, nem egy szimpla W.A.S.P. sorlemez született. Tulajdonképpen az újszövetségi történetet, Jézus történetét mondja el, legalábbis az ismertebb jeleneteket. A lemez természetesen nem egy vasárnapi iskola szintjén meséli el ezt, hanem egy kvázi-koncertalbum keretein belül, igazi, hamisítatlan heavy metal köntösbe öltöztetve.
Előéletüket ismerve könnyen lehetne blaszfémiát feltételezni. De másról van szó. És mivel nem zenei ajánlót hoztam ide, lássuk, hogy mi vezetett oda, hogy egy hírhedt metálzenekar egyszer csak kiad egy keresztyén ihletettségű lemezt.
Az ok az együttes frontemberénél keresendő. Blackie Lawless vallásos családban nevelkedett, nagybátyja lelkész volt. Tizenévesen az egyház, a gyülekezet tanait személyiségének, gondolkodásának befolyásolásaként élte meg. Hátat fordított a templomnak, és elmenekült New York-i otthonukból, hogy mást keressen. Egészen messzire futott, még az okkultizmus bugyraiba is belemerült: „Azt hittem, haragszom Istenre, míg egy nap rájöttem, hogy nem Istenre haragszom, hanem az emberekre, akik befolyásolni akartak. Nekem magamnak kellett kiderítenem az igazságot, szembesülnöm vele, ezért elkezdtem tanulmányozni a Szentírást. Őszintén szólva megpróbáltam cáfolni a Biblia szavait.” Aztán egy nap a Biblia olvasása közben arra jutott, hogy az élő Isten szavát olvassa. Hosszú útról beszélt, ami alatt az igazságot kereste, amit végül megtalált. „Most már nagyon jó helyen vagyok” – mondta, miközben arról nyilatkozott egy híres rock magazinnak, hogy hite központjában Jézus Krisztus és a Biblia áll.
Én úgy gondolom, hogy nem teljes megérkezésről van még szó, távol a tökéletes példaként felhozható keresztyén ideáltól (melyikünkről mondható el ez?). Zenéjét sem fogják lelkes kardigános kissrácok kottázni dics-sulikon. Nem is a személyéről van szó, hanem Isten mindenen áthatoló szeretetéről, ami újjászülte őt annak ellenére, hogy Blackie Lawless metálikont semmi nem kényszerítette arra – sőt inkább visszahúzta – hogy Krisztus felé forduljon.
És az, ami megszólított most engem történetében, ami időben és térben közelebb hozza hozzánk, az nemcsak az Isten bármin áthatoló ereje, hanem igéjének türelme, kitartása. Az a keresztyén küldetés, ami a hitéleti nevelésnek értelmet ad.
Kontraproduktív – hallottam a minap is ezt a csúnya szót, alaposan megtámogatva adatokkal. Mert mivégre is a hitoktatás, az egyházi intézmények sora, ha a számok azt bizonygatják, hogy a serdülő gyerekek nagy többsége a világ csábításának engedve elfordul hittől, egyháztól? A lázadó ifjúság a hitéleti, biblikus tanokat indoktrinációként éli meg, messzire szalad. S valóban, ha a világi eredménycentrikus „most azonnal” gondolkodás szerint nézzük, akkor ez így van. De az isteni rendszer más távlatokban gondolkodik. A hitéleti oktatás-nevelés nem egyháztagok termelése. A hittan sem hívőket képez, miként a számtan sem matematikusokat. Hitet csak Isten adhat. A szolgálat csupán a magok elvetése, úgymond az információ átadása. Hogy van egy másik világ, hogy van a láthatón túli mindenség, hogy van egy erő, ami megváltó szeretetében, Jézus Krisztusban megoldást nyújt a bűnnel terhelt életünkre. És akkor, ha ezt az emberileg elvégezhetőt megtettük, akkor az a mag elkezdhet nőni. Talán nem rögtön. Talán csak sokára. Talán soha. De ott van. És módjában áll áthatolni a fémnél és a sziklánál is keményebb anyagon, a bűntől roskadozó, kétségek és félelmek tömlöcébe zárt létezéstudaton. Talán Blackie Lawless sem jutott volna el Jézus Krisztusig, ha nem hall róla gyermekkorában, és nem kezd el menekülni előle.
Valami ilyesmiről beszélgetett egyszer kollégájával Lawless arról, hogy amikor láthatóan a legmesszebb került Istentől, akkor is Őt kereste. Kutatta őt a kérdésekben, a világi válaszok értelmetlenségében. És hogy álljon itt még egy érdekesség: ez a kolléga nem más, mint Alice Cooper – őt talán egy kicsit többen ismerik. Igen, ez a marcona csúnya bácsi valójában jámbor keresztyén, aki olvassa a Bibliát és naponta imádkozik. Sokszor mondják, hogy a hit életmentő. Nos, nála ez minden értelemben így van. Alkoholproblémájára nemcsak a családja ment rá, de közel járt a halálhoz, orvosai már lemondtak róla. Aztán jött a csoda, és túlélte, életben maradt és a családját is visszakapta: „Eljutottam egy pontig, és azt mondtam, elegem van ebből az életből, és tudom, hogy Istennek van igaza. Amikor az Úr kinyitja a szemed, és hirtelen rájössz, ki vagy és ki Ő, ó, az egy teljesen más világ.” Amúgy Alice nagyapja és apja is lelkész volt, a magok el voltak vetve.
Egy újságírói kérdésre, hogy miért kérdőjelezik meg napjainkban az isteni igazságot, így felelt Alice Cooper: „Azt hiszem azért, mert nem akarják feladni saját istenségüket.”
Teszem hozzá, ez a hedonizmusba vezető önistenhit lett a nyugati világ fő exportcikke, és mi tagadás, rövid szavatossága ellenére sikeres, sokak által keresett árucikke. Kívánatos a csomagolása. De – és legyen ez a zárszó – az elvetett mag Isten Szentlelke által áthatolhat majd még ezen az emberi nyomorúságba taszító, a kőnél és fémnél is erősebb csomagoláson is.
