Megszólal

A lelkészek meghalnak, ugye?

„Egy fa kidől, messze hangzik. Nő az erdő, ki hallja?”  /közmondás/

Hát persze. Meghalnak. Pont úgy, mint más milliók. Ráadásul hasonló módon. Végelgyengülés, szívmegállás, keringési rendellenesség, stroke, embólia, daganatos betegség, leukémia, baleset, erőszak, önagresszió. Kismillió oka lehet még. Emberből vannak. A hogyan nem mindegy.

Bonhoefferről mesélik, hogy a börtönben a kivégzéséig úgy élt, hogy mindenki őt vélte szabadnak, és az őröket fogolynak.

Papp László, Laci bácsi, volt pomázi lelkipásztor daganatos betegségben hunyt el. Bizonyosan sokat szenvedett testileg a kórházban a betegségétől. Bizonyosan lelkileg is küzdött. Közben a szobatársait, a kórházi társait és sokszor még az ápolókat is lelkigondozta. A kórházban még egy rádióriport is készült vele.

A többség csöndesen megy el. Nincs felhajtás. A család szelíden viseli, ha a temetésen megjelennek a szolgatársak, elöljárók. Ha az elöljáróink hunynak el, teológiai lelkész-professzoraink, akkor elmegyünk csendben és elkísérjük, amíg csak mehetünk. Szinte minden lelkipásztor űrt, hiányt hagy maga után. Akkor is, ha már jó ideje nyugdíjban volt.

Olvassuk a gyászjelentéseket, amelyeken egyre többször írják, hogy türelmesen viselt hosszú betegség után. Ilyenkor valahogy még hálát is adunk Istennek, hogy vigyázott rá, és végül magához vette hűséges szolgáját. Hálát adunk mindazért, amit általa kaptak az övéi.

Néha nincs hír. Csak a suttogó mély döbbenet közöttünk, és a harsány bulvár. Az egyik legfájóbb, amikor szolgatársunk önmaga ellen fordul. Nincs emberi szó.

Azt tudni kell, hogy a lelkipásztor, pap nem foglalkozást választ, hanem sorsot. Ha megházasodik, akkor a férje és felesége sem kerüli el ezt. Jóban, rosszban. Mindig adott társadalmi viszonyok között, a maga habitusával áll a szolgálatba. Állandóan változó körülmények között kell az evangélium szolgálatában állni.

Van az úgy is, amikor egy lelkipásztor rájön, hogy nem ezt a lovat akarta. Ha van más végzettsége, képesítése, vagy ereje ezeket megszerezni, akkor egy más életet kezd. Ilyen is van. Jó esetben besegít még egy gyülekezetben, közösségben. Rosszabb esetben kívülről beszólogat a régi kollégáknak, megtartva lelkipásztori címét. Megteheti, mert jó állása van, és elfelejtkezik a régi nyomorúságról, a kiszolgáltatottságról.

Mint mondtam: sorsot választ, ki lelkész lesz. Hozzáteszem, ez elhívás után történik. Isten hívja szolgálatra.

Ismerjük azokat a fotósorozatokat, ahol különböző emberek elgondolásából mutatnak be egy foglalkozást, hobbit. Írok egy ilyet a lelkészekre is.
Anya szerint: Bántani fognak, a hatalom figyel és fenyeget. Maradj nyugton! Ne csinálj semmit!
Feleség szerint: Töketlen már megint. Hagyja, hogy fát vágjanak a hátán. Ezért a pénzért ezt egy normális emberrel nem lehetne megcsinálni.
Gyerekek szerint: Nem akarunk iskolába menni és a nyári szünetről mesélni. Nem akarjuk, hogy megtudják, hogy idén sem voltunk sehol nyaralni, mert apánk nélkülözhetetlen.
Barátok szerint: A lelkész a lelki békét keresi. Meditál, és nem csinál semmit.
A gyülekezet szerint: Hat napig láthatatlan, a hetedik napon meg érthetetlen.
A valóságban: Készülni kell az istentiszteletre, bibliaórára. Temetés, esküvő. Továbbképzésre kell menni. Olvasni kell. Tanulmányok. Iskolai hittan. Pályázatok. Felújítás. Elszámolás. Látogatás. Lelkigondozás. A kertet rendezni, ültetni, metszeni, füvet nyírni, ágat darálni. Kirándulást szervezni kicsiknek, nagyoknak. Táborokat szervezni. Különös alkalmakat szervezni. Menekültek, diakónia szervezése. Templom, gyülekezeti ház karbantartása. Temető adminisztráció, karbantartás. Biztos szeretnek és megbecsülnek.

Beszélgettem egy orvossal, aki azt mondta: Nem irigyellek titeket. Úgy kell dolgoznotok, hogy nagyon kevés visszajelzést kaptok. Igazán nincs visszacsatolás, hogy mit kell másképpen jobban csinálni. Nincs sikerélményetek se. Nincs köszönet és nincs hála sem. Ebbe bele lehet bolondulni.

Elgondoltam, hogy valóban így van ez. Dolgozunk, és az életvezetésünk, családi életünk, gyülekezeti életünk kívánnivalót hagy maga után.

Ha belegondolok, ennél csak egy rosszabb van, ha nincs mit csinálni. Ha fizetést ugyan kap az ember. Éhen nem hal. Fedél van a feje felett. De éppen eltemeti a gyülekezetet, elfogy alóla a falu is. Lassan nincs kinek, nincs mit. Tulajdonképpen munkanélküli.

Egy bizonyos életre felkészül, és olyan élet nincs is. Ezért mondják, hogy a jó pap holtig tanul. Mert minden körülmények között alkalmazkodnia kell. De a lényeget hordoznia kell továbbra is. Ő Jézus Krisztus, az Úr szolgálatában áll. Őt kell hordoznia, hirdetnie.

Az a bárka, amiben a pap evez, több helyen is léket tud kapni. Nem mindenkinek van annyi ereje, hogy újból és újból, időről időre, napról napra türelmesen megcsinálja. Lehet egy törés, egy villanás, valamelyik lelkibetegség, ennek feszültségoldó anyagokkal való megoldási kísérlete, és kész is a tragédia. „Állítsátok meg a világot! Ki akarok szállni belőle!”

Nemrégen egy lelkipásztor és felesége önkezével vetett véget az életének. Augusztinusz azt mondta, hogy semmi nem igazolja az önagressziót, mert aki ezt teszi, az olyan bűnös, akinek már nincs módja bűnbánatot tartani. „Az igazi probléma ezért sohasem a halálnem megválasztásában van, hanem az életről vallott hitvallásban. Amiatt utasítható el, hogy az ember az élet ajándék voltát tagadja, tovább, hogy maga válik végső bírájává. Ezzel nem a törvényt hágja át, hanem az evangéliumot tagadja meg. Dacos lépés ez, amellyel visszavonja az esélyt Istentől, hogy a nehéz helyzetekben is angyalaival együtt a mi oldalunkon álljon. (…) ” (Szűcs Ferenc – Etika)

Megrendültem, amikor ez a pár a búcsúlevelében azt hagyta meg, hogy nem kell egyházi temetés, mert tudják, hogy aki így végzi, annak nem jár. Majd a szívem szakadt meg. Igen. Bűn! „Ha egyáltalán van bűnbocsánat … akkor ez az öngyilkosságra is érvényes. Az a vélekedés, hogy éppen ez volna a megbocsáthatatlan, olyan hamis nézeten alapul, hogy az idő utolsó percei, s az embernek az örökkévalóság határán történő akarata és tette a döntő és mértékadó az örök sorsra, az isteni ítéletre nézve…” (Karl Barth)

„Végül azt a veszélyes kérdést kell felvetnünk, mit mondhat a teológia és az egyház ott, ahol az öngyilkosság már befejezett tény.  (…) igehirdető vagy lelkigondozó nem léphet itt sem az Élő Isten helyére, aki egyedül ítélője élőknek és holtaknak. De szólnia kell arról az Istenről, aki nagyobb a mi szívünknél. (…) A halál minden formájában csak az utolsó előtti szó. Az utolsó azé, aki az Alfa és az Ómega.” (Szűcs Ferenc – Etika)

(Fotó a PIXABAY oldalról)

A szerző

Írások

Soós Szilárd a nevem. Református lelkész vagyok. Mivel a „nincsen benne állandóság” világhoz tartozom, örök változás. „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.” 1 Korinthus 13, 11-12