Megszólal

A Föld napja

1970. április 22. Ekkor indul egy mozgalom, amelynek lényege az, hogy figyelmeztessen a Föld ökológiai rendszerének, a környezetnek a sérülékenységére. Megmutatta a bioszféra pusztulását, a biodiverzitás csökkenését, az ipari szennyezést, az őserdők irtását, a sivatagosodást, az üvegházhatást, az ózonlyukakat, a veszélyes hulladékokat, a túlnépesedést, a savas esőt, az óceánok szennyezettségét. A lehetséges és igazolt okokat is keresték, feltárták. Kiderült, hogy az ember bőven okozója mindezeknek.

Országonként és országok felett átívelő összefogás alakult ki a különböző tudományos intézmények, csoportok között. Időnként kiemelkedik egy emblematikus figura, hogy a ráirányult figyelemmel felhívja az embereket, a felelős vezetőket, kormányokat valamilyen cselekvési terv kidolgozására és végrehajtására. Konrad Lorenz, Sir David Frederick Attenborough (most kapta meg a Föld bajnoka kitüntetést az ENSZ-ben, bár jobban örülne, ha figyelnének arra, amit mond), a fiatalok közül Greta Thunberg (ellentmondásos és néha következetlen, de kétségtelenül sokakra hatással van).

Azt mindenképpen érzékelnünk kell, hogy nem csupán arról van szó, hogy eldobtunk egy papírszemetet. Társadalmi, ipari, mezőgazdasági struktúrákról és azok rendszerszintű hibás működtetéséről beszélünk.

Konrád Lorenz már a múlt század második felében (1973) megírja A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című művét. Ebben a következőket látja veszélynek: Az élő rendszerek strukturális tulajdonságai és működészavarai; Túlnépesedés; Az élettér pusztulása; Versenyfutás önmagunkkal; Az érzelmek fagyhalála; Genetikai összeomlás; A tradíciók lerombolása; A dogmák ereje; Az atomfegyverek.

Daniel Quinn Izmael című művét is ajánlom.

„Mikor nem kaptam választ a kérdésemre, elkezdtem fontolóra venni a két életmód közötti különbségeket. A legalapvetőbb különbség az volt, hogy Afrikában egy család tagja voltam – egy olyan családé, amilyet a ti kultúrátokban élő emberek évezredek óta nem ismernek. Ha a gorillák képesek lennének ilyesmi kifejezésére, azt mondanák, az ő családjuk egy kéz, melynek ők az ujjai. Annak teljes mértékében tudatában vannak, hogy családot alkotnak, de nagyon csekély mértékben vannak annak a tudatában, hogy egyedek. Itt, az állatkertben volt több gorilla is – de nem volt család. Öt levágott ujj nem alkot egy kezet.”

„Izmael gondolkodott egy pillanatig.
– Szerinted a kultúrátok emberei közül kik akarják elpusztítani a világot?
– Kik akarják elpusztítani? Amennyire én tudom, senki sem akarja kifejezetten elpusztítani a világot.
– És mégis pusztítjátok: mindnyájan nap mint nap hozzájárultok a világ pusztításához.
– Igen, ez így van.
– Miért nem hagyjátok abba?
– Az igazat megvallva, nem tudjuk, hogyan tegyük. – vontam meg a vállamat.
– Egy civilizációs rendszer rabjai vagytok, mely jószerivel kényszerít benneteket arra, hogy a fennmaradásotok érdekében tovább pusztítsátok a világot.
– Igen, úgy látszik.
– Nos. Rabok vagytok – és rabbá tettétek magát a világot. Ez forog itt kockán, nem igaz? – a ti rabságotok és a világ rabsága.
– Igen, ez így van. Csak még soha nem gondolkodtam így erről.
– És te személy szerint is rab vagy, ugye?
– Hogyhogy?
Izmael elmosolyodott, egy sereg elefántcsontszínű fogat kivillantva. Most láttam először mosolyogni. Azt mondtam: – Igen, van egy olyan érzésem, mintha rab lennék, de nem tudom megmagyarázni, mi okozza ezt.
– Néhány évvel ezelőtt – te bizonyára még gyermek voltál akkoriban, így nem emlékezhetsz rá – sok fiatalnak ugyanez az érzése volt ebben az országban. Tettek néhány ügyes és szervezetlen erőfeszítést arra, hogy kiszabaduljanak a rabságból, de végül kudarcot vallottak, mert képtelenek voltak megtalálni a ketrec rácsát. Ha nem tudsz rájönni, mi tart fogva, a szabadulási szándék csakhamar zavarossá és hatástalanná válik.
– Igen, ezt én is így gondolom.
Izmael bólintott.
– De ismét csak, mi köze ennek a világ megmentéséhez?
– A világ már nem képes sokáig fennmaradni, mivel az emberiség rabságban él. Kell ezt magyarázni?
– Nem. Legalábbis nekem nem.
– Azt hiszem, sok olyan ember van, aki örömmel kiszabadítaná a világot a rabságból.
– Egyetértek. – Mi tartja vissza őket, hogy ezt megtegyék?
– Nem tudom.
– Az, hogy képtelenek megtalálni a ketrec rácsát.”

Lassan talán értjük, hogy nem környezetszennyezésről kell beszélnünk első sorban, hanem arról, hogy nem ismerjük, nem szeretjük, nem tiszteljük azt a világot, földet, amiben élünk. Azt a rendszert, amely jó és tökéletes. Amelyet mi magunk változtatunk meg ostoba tudatlanságunk szülte vágyai szerint. Mert mi egyre kevésbé ismerjük a valóságot. A magunk képére és hasonlatosságára formázzuk át a földet. A virtuális valóság percembereivé lettünk, akiknek fogalmunk sincs a várakozásról, türelemről, az évszázados fákról, évezredes hegyekről, folyókról.

Például a Balaton partját elvesszük vágyaink szerint, kiirtjuk a nádast, feltöltjük, lebetonozzuk a partot (a biológusok és ökológusok minden ellenkező ajánlása ellenére), és majd csodálkozunk, hogy bűzös pocsolya fogad a következő nyári szezonban. Pár gazdag ember megtehette, mert sem észt, sem figyelmet nem osztottak a pénze mellé. Balaton helyett Fertő-tavat, Tatai Öreg-tavat, és sok csodálatos helyet is mondhattam volna. Ez persze csak kis példa a közvetlen környezetünkből. 

A nagy cégek világviszonylatban ugyanezt teszik. Nincs, aki meg tudja akadályozni. A felelősség leghalványabb szikráját sem ismerik. Persze említhetnénk a háborút, a felelőtlen energiafelhasználást is.

Az ember mára oda jutott, hogy a föld csak jólétének, szórakozásának, vágyai kielégítésének az eszköze. 100% felhasználás, 0% felelősség.

Miért nem ismerte fel az ember, hogy a Földet, a Teremtést meg kell becsülnie, és küzdeni kell érte. Mert elfelejtkezett a Föld Teremtőjéről, Istenről. Nem becsülte, tisztelte az Alkotót, így az alkotás is leértékelődött számára.

Tóth Árpád keményen fogalmaz:

„Valaki megölte az Istent,
És fekszik némán és hanyatt;
S reszketve a gazdátlan űrnek
Lakói hozzá bolyganak. 

És olykor egy-egy emberlélek,
A gennyes Földnek hírnöke
Jön, és láttára szerterezzen
A gyászolók kövült köre.”
(A teljes vers a cikk végén található)

Most kezdi érezni, de még nem érti, hogy összefüggés van a kettő között. Teremtő és teremtett világ. Az ember nem ura ennek a világnak. Isten nem is úrnak tette meg. Észt, értelmet, döntésképességet adott, hogy óvja, védje, gondoskodó szeretettel vigyázza ezt a csodálatos világot. Mi valósult meg belőle?

Isten nélkül semmi. A teremtett világ azért van bajban, mert egy teremtménye, aki éppen az ember, nem tisztelte Alkotóját.

Hogyan kellene? Szent-Györgyi Albert versében válaszol:

„Uram! Azzal dicsérlek, hogy szebbé teszem a Teremtés rámeső zugát,
Hogy fénnyel, meleggel, jóakarattal és örömmel
Töltöm meg világomat.”
(A teljes vers a cikk végén található)

Az embernek meg kell értenie, hogy nem önmagát kapta Istentől, hanem egy teljes világot, amelynek része. De a teljes világ része Isten is. Ebben az összefüggésben van célja, értelme, lehetősége az embernek. Csakis Isten világában. A Föld csodálatos hely, a csodálatos Isten csodálatos ajándéka. A földi kalandban részt venni különleges élmény. Úgy nevezzük, élet.

Szent-Györgyi Albert
PSALMUS HUMANUS

Uram, Ki vagy?
Szigorú Atyám lennél.
Vagy szerető Anyám,
Akinek méhéből a Mindenség megszületett?
Te lennél a Mindenség maga?
Avagy a Törvény, mely uralkodik felette?
Adtál életet, hogy visszavedd?
Te alkottál engem, vagy Téged én,
Hogy a magányt és a felelősséget megosszam?

Uram! Nem tudom ki vagy,
De Hozzád fordulok nagy bajomban,
Rettegek embertársaimtól és saját magamtól is!
Talán nem érted szavaim
De megérted zenémet.

ELSŐ ZSOLTÁR: ISTEN

Uram!
Hatalmasabb vagy, mint a világ, amit Te alkottál,
A mindenség a Te otthonod.

A magam képére formáltalak,
Azt hittem, kegyetlen vagy, kapzsi és hiú,
Dicsőítésre és áldozatokra áhítozó,
Bosszúra éhes, látván kisszerű vétkeimet.
Én házakat építek Neked
Miközben hajlék és élelem nélkül hagyom embertársaimat.

Uram! Azzal dicsérlek, hogy szebbé teszem a Teremtés rámeső zugát,
Hogy fénnyel, meleggel, jóakarattal és örömmel
Töltöm meg világomat.

MÁSODIK ZSOLTÁR: A VEZETŐK

Uram!
Vezetőt választunk vezetni minket,
És szolgát szentelünk szolgálni Téged.

De a vezetők nem vezetnek el Tehozzád.
Nem hallgatnak ők békéért esdeklő, néma szavunkra,
Rajtuk a hatalom rontása, az embert ember ellen vezetik.
És a szolgák nem Téged szolgálnak.
A hatalmat szolgálják és megáldják a fegyvereket,
Gyötrik és gyilkolják embertársaimat a Te nevedben.

Uram! Küldd el hozzánk a Te szolgáid,
Hogy megmutassák az utat, amely Tehozzád, a békébe,
Amely embert emberhez vezet.

HARMADIK ZSOLTÁR: A SZÍV ÉS AZ ELME

Uram!
Szeretni tudó és szeretetre szomjúhozó szívet,
Szabadon gondolkodó és alkotni tudó szellemet adtál,

De szívem retteg és gyűlölködik,
Megrontja szellememet, s halált hozó iszonyú fegyverrel tör
Országodra, reám és embertársaim ellen,
Hogy szétroncsolja az élet szent szövetét.

Uram! Tisztítsd meg szívemet, emeld magadhoz szellememet.
Hogy testvéreimnek testvére lehessek.

NEGYEDIK ZSOLTÁR: ENERGIA ÉS SEBESSÉG

Uram!
Fölfedted előttünk az anyagban rejlő energia titkát,
Hogy munkánkat könnyebbé és az életet magasztossá tegyük,
Megtanítottál a hangnál is sebesebb utazásra,
Hogy a távolság ne válassza el többé az embertől az embert.

Munkánk gyümölcsét, a lövedékké sűrített energiát
Mi eljuttatjuk a föld legtávolabbi sarkaiba,
Hogy egymást nyomorúságba és pusztulásba taszítsuk,
Hogy a letarolt földről kiirtsunk minden élőt.

Uram! Ne hagyd, hogy leromboljam az élet templomát,
Engedd, hogy hasznomra váljék a tudás, hogy hasznossá lehessek általa
Adj méltóságot rövid napjaimnak.

ÖTÖDIK ZSOLTÁR: A FÖLD

Uram!
E drága bolygót adtad nekünk lakóhelyül,
Rejtett, titkos kincsekkel tele.
Képessé tettél művedet megérteni,
Könnyítsd meg hát munkánk, űzd el az éhséget és a kórt.

Kiássuk a kincset, hogy elherdáljuk,
Hogy megalkossuk a pusztulás iszonyú gépezetét,
Mely most azt pusztítja, mit mások építettek,
Mely majd ellenem fordul, elpusztít engem s gyermekeim.

Uram! Legyünk társak az alkotásban.
Dolgozzunk tovább műved nyomán,
Hogy bolygónk a bőség. a boldogság
És az összhang erős otthona legyen.

HATODIK ZSOLTÁR: A GYERMEKEK

Uram!
Nemek szerint szétválasztottad az embereket, hogy az egymás utáni vágyakozásban
Teljes összhangban rezdüljenek lelkük mélyén húrjai.
A közös vágy szülöttei a gyermekek, az édes gyermekek,
Akik tiszta, szeplőtlen szellemmel érkeznek hozzánk.

És én gyűlöletet, rettegést és előítéletet oltok szellemükbe,
Bunkereim arra tanítják őket, hogy az élet sötét és a jószándék hiábavaló.
És ha felnőnek, nemes tettekre készen.
Hivatásos gyilkosokká képzem őket.
S erkölcsi bénaságban múlnak el legszebb éveik.
Uram! Mentsd meg gyermekeim.
Mentsd meg szellemüket.
Hogy romlottságom ne ronthassa meg őket,
Mentsd meg az életüket.

Hogy a fegyver, amit másokra fogok, ne pusztíthassa el őket,
Hogy jobbak legyenek, mint szüleik,
Hogy megalapítsák saját birodalmuk,
Szépség, igazság, becsület, összhang és jóakarat birodalmát,
Hogy béke és szeretet uralkodhassék,
Mindörökké.

Csillag Veronika fordításai

Tóth Árpád
TETEMREHÍVÁS
 

Olykor a bíbor alkonyatban
Elnehezedik a szívem –
Felnézek a nagy, csuda égre,
És látást látok, úgy hiszem.
 

Boldogtalan fantáziámnak
Úgy rémlik, a felhők felett
Azért a csönd: meghalt az Isten,
És ravatalra tétetett.
 

Fejénél roppant arany lángok,
Antares s Orion ragyog,
Körüle térdre rogyva sírnak
Az árván maradt angyalok.
 

Valaki megölte az Istent,
És fekszik némán és hanyatt;
S reszketve a gazdátlan űrnek
Lakói hozzá bolyganak.
 

Jönnek a sárga Hold-lakók és
A Mars bölcs óriásai,
Saturnus-népek hat szívükkel
S Vénusz szirom-leányai.
 

És olykor egy-egy emberlélek,
A gennyes Földnek hírnöke
Jön, és láttára szerterezzen
A gyászolók kövült köre.
 

Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér
Az alvadt sebből fölfakad,
Legördül lassan, s átzuhogja
A végtelen világokat.
 

Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér –
S a földön bíbor alkonyat
Gyúl tőle a sötét hegyek közt –
S én fölemelem arcomat,
 

És úgy érzem, e fájó arcnak
Nem lehet többé mosolya,
Mert ember vagyok én is, én is,
Az isten véres gyilkosa…
 

1926