Kirándulni, új világokat felfedezni jó. Nekem ilyen a művészet is. Túl sok a verbalitás az életemben, szavakból élek, és egy olyan ovisom van, akinek nem elég dolgokat egyszer elmondani. Pedig belül elsősorban képeket látok, és azok, amiket a képzeletem falára graffitizek, úgy érzem, mire kifejezéseket öltenek magukra, sérülnek. Némely tónus sértően erőssé válik mire szavakká formálódik, némelyik elfolyik halvány pacává, pedig élesebbnek szántam.
Mivel évek óta bámultam már másokat, úgy gondoltam, idén teljesen amatőrként, de belevágok az inktóberbe, abba az alkotó kihívásba, ami eredetileg talán tetoválóktól indult, de grafikusok, festők és mindenféle képalkotók beszálltak már a története alatt. Tavaly karácsonyra úgyis egy készlet akvarellel ajándékoztam meg magam, ami nagyjából felbontatlanul porosodott, legyen hát valami haszna. És fektetés után, meg hajnalban keverem a színeket.
Persze, mint afféle lelkes amatőrnél ez normális: vegyesek az eredmények. Némelyik sokkal jobb, mint reméltem, némelyik sokkal gyerekesebb, mint szeretném. Látszik a technikák hiánya, hogy nem tudom onnan kezdeni a dolgot, ahonnan azok, akik pár éves koruk óta képzőművésznek készülnek. Persze le is buknak előttem kóklerek, akik olyan egyszerű stiklikkel árulnak „művészetet”, ami félelmetes. Mindenesetre beleütközöm a határaimba: a fejemben élő kép szebb, jobb, élénkebb, nem tudtam lekövetni az elképzelést. Frusztráció. Persze az eszközeim sem olyanok, mint annak, aki ezzel foglalkozik, ezért adja magát, hogy szidjam a vacak papírom, ami valóban felbolyhosodik, noha nem kéne neki, meg a gagyi ecsetemet, aminek mindig másfelé áll be a vége görbülete. Jogos is, csak nem kéne minden hiányosságomat rájuk tolni. Fejlődni előbb nekem kell, aztán nekik…
Épp ma olvassuk az evangéliumokból azt a részt, amikor már nagyon szeretnék elveszejteni Jézust, de nem megy. Az elképzelés nem bír formát ölteni, mert nem adódnak megfelelő tanúk. A fejben elképzelt kép alatt a papír felbolyhosodik, az arányok és a perspektíva sem stimmel. Ott ahol előbb még talán csak jószándékú elsimítás szándéka indult el, a közösségben erősödött elhallgattatási vággyá, végül komoly indulati hajtóerővel rendelkező bosszúvá nő, és mégsem találja magának a helyes megformálást, a csatornát. Frusztráló. Milyen jól lehet mindenkire fogni. Melyik két felnőtt férfit nem tudták azonos hazugságra bírni egy kis pénzért? (Milyen érdekes, nem sikerül kiállítaniuk két szavahihető férfit még pénzért sem, a feltámadás evangéliuma meg két asszonytól indul el világhódító útjára.)
Alapélményünk a frusztráció. Az a csüggedt vagy feszült, akár egészen agresszív lelki állapot, amikor vágyaink, törekvéseink meghiúsulnak. Hogy szeretném eljuttatni az ovisomat, hogy le tudjam adni a határidős cikkemet, de ő harmadszor is meggondolja, hogy a zoknija megfelelő-e és melyik cipőhöz van kedve, és amúgy sincs kedve menni, mert ma nincs néptánc… Vagy amikor sietnénk egy feladatunkra, stratégiai jelentőségű találkozóra és bemondják, hogy a járatunk fél órát késik.
A vágyainknak ellentmondanak a körülmények, a lehetőségek, vagy egy másik ember. A kor vallási vezetőinek ellenére van Jézus, mert azt szeretnék, hogy szép csöndesen egyezkedhessenek tovább a rómaiakkal, továbbra is álljon fenn a status quo, minden maradjon a szokásosban. Vagy esetleg mozduljon a nagyobb autonómia felé, de az is csakis az ő vezetésükkel. A hatalom a legelemibb függőség, amit még mindig nem veszünk elég komolyan. Szóval szeretnék fenntartani, amijük van.
Csakhogy Jézus nem ezért jön. Leleplezi az ember vágyait és sürgetettségét, mozgatórugóit és valami gyökeresen mást mutat fel. Itt előbb a csendességével, majd azzal, ahogy fentre, az Istenre irányítja a vádlói figyelmét. Nem másik vádlottra, nem érvekre.
Október a reformáció hónapja, ami különösen alkalmas arra, hogy nagyobb figyelemmel legyünk magunkra. Akár a frusztrációinkra is: mik a mozgatórugóink, mik azok a vágyak, amik annyira fel tudnak húzni ha valami odaáll eléjük. Talán valami eredeti vágyunk teljesen deformálódott már, önálló életre kelt, bálvánnyá nő lassan. Talán alázatra is taníthatna a frusztráció, belátva kicsiségünket, tanulnivalóinkat, azt, amiben nem vagyunk még elég jók. Így vihet közelebb egy rossz érzelem is ahhoz, hogy méginkább keressük a fenti akaratot velünk.
