A fekvőgipsz miatti nem egészen áldásos időszaban kezembe akadt Móricz Zsigmond novelláskötete. Sok írását még iskolás koromban olvastam, de azok akkor olyan kényszeredettek voltak. Valahogy a kötelező olvasmány címke egészen el tudta rontani bármelyik mű élvezeti értékét. A sorok ugyan ismerősnek tűntek, de valahogy mégis más most Móriczot olvasni. Nem a szavak lettek mások, hanem az olvasójuk ért meg, és már teljesen mást mondanak neki ugyanazok a mondatok. Diákként többnyire a „tudjuk le minél előbb” hozzáállás vezeti az olvasó szemét, de felnőtt fejjel már nem annyira a leírt események a lényegesek, sokkal inkább a mögöttes gondolatok, az összefüggések.
Így akadt a kezembe a Tragédia című novella. Gondoltam, hogy ez éppen „jó” a jelenlegi állapotomban. A történet talán a 1900-as évek elején játszódik, amelynek a főhőse Kis János béres. A szegényember nemcsak nevében Kis, hanem a valóságban is. Ennek a kisembernek az ínséges élettel való szakadatlan küzdelmét mutatja be a mű. A sok semmitérő ennivaló és koplalás után végre nagy nap virradt rá, mert férjhez megy gazdájának a lánya, és meghívták a béreseket is az esküvői vacsorára. Kis János már előtte nap nem evett semmit, hogy legyen hely a gyomrában a trakta számára. Komoly terv érlelődött benne, hogy most aztán minden nyomorúságáért visszavág azzal, hogy kieszi az urat a vagyonából. Egyik étket a másik után gyűrte le, míg végül a töltött káposztában lévő nagy hús a torkán akadt. Először még sikerült felköhögni a fuldoklást okozó falatot. Azonban mégsem köpte ki, hanem újra megpróbálta leerőltetni. Az azonban újra csak elakadt, de úgy, hogy már nem volt mit tenni. Kis Jánosból nem lett nagy ember, sőt már emberből is csak néhai.
Ez a bizonyos Kis János nagyon sokunkban benne van. Ha nem is abban a formában, hogy halálra esszük magunkat, inkább olyan vadállati módon, hogy bizonyos esetekben szájzárat kapunk, és képtelenek vagyunk elengedni dolgokat. Léteznek köztünk olyanok, akik az egészségesnél is nagyobb egóval vannak megáldva, és el se tudják képzelni, hogy másnak is lehet igaza. De ez a nagy igazságérzet olykor átszakíthatja a plafont. Van úgy, hogy a reménytelen, veszett fejsze nyelébe kapaszkodunk a végtelenségig, holott a józanság már rég tudja, hogy többe fog ez kerülni, mint a várható nyereség. De ilyenkor beszűkül a látómezőnk, és csak hergeljük magunkat egyre tovább, mert már látni véljük az áhított célszalagot. Több optimálisabbnál is optimálisabb forgatókönyv váltogatja magát a képzeletünkben, amelyek persze nem valósulnak meg, helyette a szakadék szélére érünk el.
Magam is sokat küzdök a saját igazságérzetemmel, mert nagyon nehezen tudom elfogadni az igazságtalanságokat. Be kell ismernem, hogy nekem is vannak gombócaim, amelyeket sem lenyelni, sem kiköpni nem tudok. A minap ért véget a Győri Járásbíróságon egy perem, amelyben egy helyi építési céggel küszködtem, mert olyan szintű munkát végeztek, amire nincs szó. A per 2020-ban indult. A bíró évente 1-2 tárgyalást tartott az ügyben, ha épp belefért a táncrendjébe. 2022-re például mindössze egy tárgyalási nap jutott februárban. Valószínű, hogy szóltak már a bírónak, hogy ideje lenne lezárni az ügyet, mert 2023. elején majdnem 2 tárgyalás lett volna, ha a bíró, illetve a szakértő oda is ért volna. Végül, mire a tárgyalásra ténylegesen sor került, nem tudtam jelen lenni, mert közben megműtötték a bokámat. Jóllehet én már rég bejelentettem, hogy ez a műtét várható, és utána hosszabb ideig mozgásképtelen leszek, nem volt sürgős az ügy a bírónak. Most, amikor tényleg bekövetkezett, és én kértem a tárgyalás elhalasztását, nem foglalkozott a beadványommal, hanem tárgyalt és döntött. Ilyen a pártatlan igazságszolgáltatás. Aki eddig olyan nagyon ráért, annak hirtelen a körülbelül féléves lábadozásom már nem fért bele. Aki pedig nincs ott a tárgyaláson, az hátrányba kerül, mert nem is szólhat az ügyében. Hofi már annak idején jól mondta: „Az igazságból ellopták az „i” betűt.” Az igazságérzetem most is berzenkedik, szívem szerint fellebbeznék a hozott ítélet ellen, de ha józanul számolok, az bizonyos, hogy a költségeimet ezzel a lépéssel csak növelném, ugyanakkor bizonytalan, hogy sikerülne-e kedvezőbbre változtatni a végeredményt.
Churchill szerint az emberi nagyság egyik fokmérője, hogy milyen nagy az a dolog, amin fel tudjuk magunkat idegesíteni. Sajnos nem egyszerű elengedni a dolgokat, lemondani a „gombócomról”, mert minduntalan visszaköszön, hogy „de nekem igazam van”, „engem is megilletett volna a tárgyaláshoz való jog”. De a világ már csak ilyen, a mi igazságunk nem feltétlenül érdekel bárkit is. Ennek ellenére mi mégis folyamatosan próbálkozunk, emeljük a vérnyomásunkat és csodálkozunk, hogy nemhogy nem haladunk előre, hanem még magunkat és környezetünket is tönkretesszük fene nagy igazságkeresésünkkel. Az igazságkeresésből pedig egyre inkább megszállottság, fantazmagóriák kergetése lesz.
Be kell vallanom, van néhány kedvenc részem a Bibliában, melyet többet forgatok, mint a többit. Ilyen számomra a Példabeszédek és a Prédikátor könyve. Már nem tudom, hogyan alakult ez ki, de nekem ezek a könyvek sokszor segítettek az élet viharaiban tájékozódni. Sokszor történt már meg, hogy amikor kinyitottam őket, nagyon egyértelmű választ kaptam kérdéseimre. Nem volt ez máshogy most sem. Mit olvastam a Prédikátor könyve 7. részében a 16-18 versekben? „Ne légy fölöttébb igaz, és ne bölcselkedj fölöslegesen: miért pusztulnál bele?! Ne légy fölöttébb bűnös, és ne légy bolond: miért halnál meg idő előtt?! Jó, ha az egyiket is megragadod, a másikat sem engeded ki kezedből, mert az istenfélő ember minden bajból kikerül.”
Le kell tudni tenni a terheket, mert a folyamatos súly megnyomorítja testünket és lelkünket. Lehet nagyvonalúnak lenni akár az ellenségeinkkel szemben is. Hadd érezzék csak, hogy diadalmaskodtak felettünk, mert feladtuk a küzdelmet. Pedig valójában nem feladtuk, hanem letettük a küzdelmet az Úr kezébe. Innentől nem kell tovább aggódni, hogy ki mit gondol, hol van az igazság, és mi lesz ezek után. Az ítélet nem a mi dolgunk, az Úr fog majd dönteni. El kell hinni, hogy amit egy adott pillanatban veszteségnek érzünk, nem feltétlenül az. Sőt még épülésünket is szolgálhatja, amikor visszatekintve, nagyobb távlatból nézve rádöbbenünk Isten gondviselő szándékára.
