A reformátusok szoktak gyertyát gyújtani? Az amolyan katolikus szokás, nem igaz? Nos nem, ez nem ilyen egyszerű, és főleg most, az adventi időszakban egyáltalán nem is igaz.
A gyertyának és mécsesnek nagyon sokféle szerepe lehet és volt is az emberi civilizáció és kultúra történetében.
A legprofánabb funkciója a világítás (emellett valamelyes fűtőértéke is van: a láng forró részén a hőmérséklet kb. 1200, míg a láng alján kb. 600 °C!). Abban a korban, amikor még nem volt villamosság – hacsak nem az égbolton viharos időben cikázó villámokban, az élő-lobogó láng volt az egyetlen világító eszköz. Lett légyen az fáklya, olajok táplálta mécses, faggyúból vagy viaszból és később paraffinból gyúrt-formázott gyertya. Ezt fogták kézbe, ezt tették tartóba.
Ennek a fontosságát tapasztaljuk meg, amikor technikai okok miatt modernitásunk vívmányai éppen csődöt mondanak: alkonyat utáni áramszünet borítja sötétbe a házat, áram nélküli helyekre kell lebotorkálnunk és épp nincs kéznél az amúgy éles fénnyel világítani is tudó mobilunk…
Másik fontos funkciója a gyertyának az ünnepi díszkivilágítás. Egészen egyedi hangulatot tud adni belső terekben, romantikus találkák alkalmával, ünnepélyesen megterített asztalokon, és elengedhetetlen tartozéka a szülinapos tortának is.
De itt már elérkeztünk a gyertya rendkívül gazdag jelképes jelentőségéhez, szimbólumvilágához.
Van bőven a középkori vallásos babonaságban vagy népi hiedelemvilágban gyökerező értelmezése és használata is. A „kialudt élete gyertyája” kifejezés arról a hiedelemről szól, hogy mindenkinek a mennyben egy égő gyertya jeleníti meg az életét – ha ez ellobban és lehull a földre, akkor meghal. Van, ahol még ehhez híven él a szokás, hogy születéskor vagy keresztelőkor gyertyát gyújtanak, és élek a gyanúperrel, hogy az éveink számát jelző születésnapi torta gyertyái is erről szólnak eredetileg. Ahogy az életünk végén, a ravatalunknál meggyújtott lángok is… Aki pedig „két végén égeti a gyertyát” igazából a saját életét rövidíti meg.
A halottak-napi mécsesek lángja pedig eredetileg valójában az elhunyt lelkének hivatott utat mutatni a másvilágra, és ugyanígy a születéskor, ünnepkor és halálesetkor meggyújtott láng a gonosz szellemeket űzi el. Ennyi „rárakódott” pogány jelentéstartalommal gyújthat-e egyáltalán nyugodt szívvel gyertyát a hívő ember?
Én azt gondolom, hogy igen. Csak nem árt tudatában lenni mindennek, és hozzá ismerni a keresztény és Szentírás szerinti szimbolikában betöltött szerepét. Ami ugyancsak igen gazdag.
Már az Ó- de az Újszövetségben is Isten jelenlétét fejezi ki az élő, de nem pusztítva lobogó láng. Így jelenik meg az Úr Mózesnek a csipkebokorban. Ennek emléke és Istentől parancsolt megjelenítése a menóra, a mindig égő szent gyertyatartó a Kijelentés Sátrában és később a jeruzsálemi templomban. Így jelenik meg pünkösdkor a Szentlélek a tanítványokra való kitöltetésekor, és a jövendő örökkévalóságban sem alszik el, hiszen a Jelenések könyve szerint a mennyei Jeruzsálemnek a „lámpása” a Bárány maga lesz.
Ez a lángoló jelenlét ugyanakkor vezetést, útmutatást is jelent, magát Isten Igéjét. „Lábam előtt mécses a Te Igéd” – mondja a zsoltáros, és Jézus Krisztus magát a világ világosságának nevezi. János evangéliuma másról sem szól, mint ennek az életadó világosságnak, a Logosznak a sötét világba való eljöveteléről, és azután ennek elutasításáról vagy befogadásáról.
És ha már befogadás: az élő láng a bennünk lobogó, bizonyságtévő hitnek a jelképe is. Amit nem azért gyújtanak, hogy a véka vagy az ágy alá tegyék, hanem a gyertyatartóba, hogy másoknak is világítson. Már Ézsaiásnál is hangzik az ígéret: „Népek világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig”. Jézus pedig egész direkten azt mondja nekünk, hogy a világ világosságává kell lennünk!
Letagadhatatlan, hogy milyen lélektani hatása van ránk akár csupán egyetlen gyertyalángnak. De lehet ennek helye hitünk megélésében! Aminek számomra a legszebb, legmélyebb jelentése, hogy az a Valaki van jelen velem egyéni vagy közösségi gyertyafényes csendességben, Aki önmagát „égette el”, hogy életet adjon, ellobbantotta önnön lángját a kereszten, hogy az enyémet örökre meggyújtsa.
Amikor a mostani adventben a református templomok úrasztalain is meggyújtjuk az adventi koszorú gyertyáit sorban, vagy adventi gyülekezeti esti alkalmakon gyertyafényben hallgatunk Igét és csendesedünk el, vagy mindezt egyedül, a „belső szobánkban” tesszük, akkor tehetjük mindezt biblikus hittel, figyelve a sötétségben világító fényre, abban a bizalomban, hogy fel fog ragyogni a nap, és felkel a hajnalcsillag a szívünkben (2Péter 1,19)
