„Ha mi meghalunk, itt már nem lesz semmi.” Míg egyes gyülekezetek küldetésnyilatkozatot fogalmaznak meg, óriási lendülettel vannak jelen környezetük mindennapjaiban, mások ebben a reménytelen mondatban látják közösségük esszenciáját. Ez a jövőkép. Szomorú tapasztalat. Lehetne még szomorúbb következtetéseket levonni a jelenlévők reménységéről és hitéről, de talán bölcsebb, ha bűnbakkeresés és ítélkezés helyett elfogadjuk és megengedjük, hogy ami éppen van, legyen. Ha elfogadjuk, hogy ideje van a születésnek, miért tiltakozunk a meghalás ideje ellen?
Tegyük fel, hogy a gyülekezet él, hiszen így is van. Ahogy az egyházat is élőnek nevezzük. Márpedig, ha egy gyülekezet is lehet élő, akkor ebből fakadóan folyamatosan változik is. Születik, egy darabig növekszik, kiteljesedik majd hanyatlásnak indul és szép lassan elhal. És pontosan úgy, mint az emberélet végének küszöbén, egy haldokló gyülekezet láttán is rengeteg kérdés merül fel.
Van-e értelme az embert a maga természetes elmúlásán túl erővel is életben tartani, a vegetációját meghosszabbítani csak azért, mert modern eszközeink, gyógyszereink vannak? Meddig szükséges mesterségesen táplálni? Kért újraélesztést, vérátömlesztést, bódítást? Egy végstádiumban lévő ember ma már rendelkezhet ezekről a kérdésekről. Elég három betű DNR (Do Not Resuscitate- nem újraélesztendő) és az orvosok hagyják, hogy a természet elvégezze a maga dolgát.
Ha eljátszunk a gondolattal, akkor ugyanúgy kérdezhetünk. Van-e értelme a gyülekezetet a maga természetes elmúlásán túl erővel életben tartani? Kell-e a sorvadását meghosszabbítani, anyagi, emberi erőforrásainkat átcsoportosítani, és mintegy vérátömlesztést oda pumpálni? Meddig táplálható mesterségesen egy haldokló gyülekezet a lelkész lelki erőforrásaira kapcsolva? Reális az a bűntudat, amit generál egy hamvadó gyülekezet bennünk, lelkészekben? Mi legyen a hagyatékkal? Templommal, parókiával, gyülekezeti házzal…?
Aki mélyen érintett a témában, biztosan érzékeli, hogy ezek a bioetikai, morális, hitbéli és financiális kérdések nem tudnak az eldöntendő kérdések sorába betokosodni. Bár ilyen egyszerű lenne! De nem az, mert az élet tele van színnel, mozgással, különböző rétegekkel, és mindig sokkal árnyaltabb annál, amit el tudunk képzelni. Ahogy egy apró állatka, vagy növény kihalása egy teljes ökoszisztémát érint, úgy egy emberélet, vagy gyülekezet elmúlása sem mehet végbe csak önmagában és önmagának. Millió szállal kapcsolódunk egymáshoz életben és elmúlásban.
Pünkösd táján mindig eszembe jutnak az első gyülekezetek. A nagy térítők, idealizált alakok. Sok éven át plántálták, gondozták az első keresztyén gyülekezeteket. De ma hol vannak az első templomaik, gyülekezeti házaik, közös vagyonuk? Mivé lett a korintusi, efézusi, kolosséi, thesszalonikai… első nagy hévvel és energiával indult gyülekezet? Elmúltak, eltűntek, épületeik összeomlottak. Az évek során átalakult minden.
Tán azt bizonyítja ez, hogy mégsem hittek annyira, hogy megőrizzék évszázadokon át, amit építettek, vagy hogy Isten szava túl halk volna ebben a világban? Némelyeknek talán igen. Én úgy látom, hogy ha nem is találjuk már annak a városnak, gyülekezetnek a helyét a térképen, az emlékük, hitük, elköteleződésük mindenképp máig ható. A történetük egybefonódik a miénkkel. Ez az örökségünk. Térben és időben bár távol lévők vagyunk, az Örökkévalóhoz kapcsolódunk.
Úgy vélem, létünk legnagyobb balgasága azt képzelni, hogy a dolgok mindig csak egyféleképpen történhetnek, méghozzá úgy, ahogy azt mi akarjuk. Valami oknál fogva abban az illúzióban élünk, hogy ami előttünk létezett silány, az utánunk jövő pedig nem létezhet, ha nem vagyunk. Vagy mi leszünk, vagy semmi. Nekem ez túl szélsőséges.
Főleg azért, mert a Szentírást látva, Isten nem ilyen végletekben gondolkodik, hanem történetekben. Emberéletek, népek magasságaiban és mélységeiben jelen lenni minden időben. Az életben és a halálban megérinteni az embert, egyházat az örökkévalóságával és kegyelmes szeretetével.
Emlékeztek Illésre, aki már nagyon éhes lehetett és vizet meg ételt kért egy sareptai származású özvegytől? Az asszony ugyanazt élte meg, mint sok gyülekezeti tag, aki azt mondja, még egy kevés van hátra, aztán meghalunk. Még egy marék lisztből és egy kis olajból megsüti a kenyeret, megeszik és meghalnak. A fiával, a következő nemzedékkel együtt készült meghalni, ahogy gyülekezeteinket is a jövő nemzedékével együtt temetjük, amikor azt gondoljuk, rajtunk kívül nincs élet.
De Isten másképp tervezte, mint annyiszor a történelem során. Amíg akarta, volt elegendő étel a túléléshez, ám igaz, hogy valakinek mégis meg kellett halnia. Az asszony fia meghalt, de a történet szerint fel is támadt. Ő már azzal a tudattal folytatta életét, hogy Isten a „nincsből”, halálból is életre hív.
Meg kell halnia mindannak, ami elállja az élet útját. Ilyen az elhasználódott, beteg emberi test. Ilyen egy kiábrándult, hitehagyott gyülekezetnek nevezett, de inkább gazdasági és érdekszövetkezet. Kétségtelen, fájdalmas tapasztalata létünknek az elmúlás, de ahogy halál nélkül nincs feltámadás, úgy istenhit nélkül sem születhet újjá gyülekezet. Mi elsősorban elfogadói lehetünk a kegyelemnek, Isten szeretete áramlásának. A többi pedig biztosan megtörténik ott, akkor és úgy, ahogy Ő bölcsnek látja. Hogy utánunk mi lesz, az Ő kezében van.
Mi most élünk és most adatik nekünk a lehetőség és felelősség, hogy megéljük teljes szívvel a hitet, reményt és szeretetet, ahogy arra tanít bennünket.
