BlogHittem, azért szóltam

A halálról pünkösdkor

Végül is könnyen belátható, hogy annak, amit emberi létnek hívunk, egyetlen valódi kérdése van: a halál. Az összes többi kérdés valójában mellékes ahhoz képest, amit az az ellentmondás jelent, hogy miközben az ember tud létének átmenetiségéről, közben mégis csak az örökkévalóság igényével él.

Az emberlét valahol ott kezdődne, hogy ennek a feszültségnek életünk minden pillanatában a tudatában vagyunk. De ez nem így van. Tehermentesítjük magunkat, hiszen ki az, aki mindig azzal van elfoglalva, hogy miért tudunk a végtelenről, ha egyszer végesek vagyunk. Meg különben is, jobb néha nem belegondolni ebbe a nagy titokba, amit létnek hívunk, s jobb helyette ösztönlényként élvezni az élet ajándékait. Nem tudom, ki hogy van vele, de nagyon csalódott lennék, ha a pünkösdi ünnepi asztal nem lenne megterítve, s azzal vigasztalnánk magunkat, hogy lesz ám örök életünk. Köszönöm szépen.

Nem az a probléma, hogy az embernek állandóan cikáznia kell véges és végtelen között. Egyszer belemerülni a pillanatba, s megfeledkezve a lét nagy kérdéseiről, élvezni egy jó, forró húslevest, máskor meg, mintegy kilépve az önfeledtségből, azon filózni, hogy mivégre ez az egész.

A probléma az, amikor felbomlanak az arányok.

Van egy olyan gyanúm, hogy ma egy olyan kultúrában élünk, amikor felbomlottak az arányok. A tehermentesítés túl jól sikerült. Olyannyira jól, hogy az általános tömegkultúra hatására az ember mintha elvesztené azt a képességét, hogy létének egészét mintegy kívülről, Isten felől lássa. Eltűnt a transzcendens. Mintha teljesen elfogadottá vált volna, hogy az igazi nagy kérdések immár megoldódtak, s attól a nyomasztó tehertől, hogy mi is ennek az egésznek az értelme, végképp megszabadultunk. De ez az általános vélekedés csak ennek a „felvilágosult” kornak a tünete. El fog múlni.

A helyzet ugyanis az, hogy az emberi léthelyzet állandó. Nincs itt megoldva semmi sem, hiszen továbbra sem látjuk létünk végső értelmét. Legfőképp azt a titkot nem értjük, hogy miképpen tudhatunk önmagunk végességéről, ha egyszer halandók vagyunk. Honnan ez a tudás?

Addig nem is fogjuk érteni, amíg az, aki nem az ember, hanem Isten Lelke, meg nem nyitja szemünket. Amíg az ember önmagából akarja magyarázni önmagát, sehova sem jut. Legfeljebb belemenekülhet a tehermentesítés kutúrájába. De ez zsákutca.

Jövel Szentlélek Úristen, nyisd ki a szemünket!