Nagyon merész elgondolás, hogy teljesen megismerhető a Teremtő munkálkodásának egésze, hogy tökéletesen átlátható, hogy mi miből is következik. Szerintem eleve képtelenek vagyunk rá, hiszen véges aggyal képtelenek vagyunk felfogni a végtelent. Akik azt állítják magukról, hogy birtokolják ezt a tudást, azokról legtöbbször kiderül, hogy még magukkal sincsenek tisztában. Pedig az Úr nagyon sokat elmond nekünk a világ működéséről is, csak figyelnünk kell a teremtés csodáit, és hallgatni kell a föld szavára. A városi ember sajnos többnyire nagyon eltávolodott a valóságtól. Minden egyes négyzetméter földet le akar például aszfalttal vagy valamilyen burkolattal takarni, hogy ne is lássa az anyaföldet. Pedig ez a föld tartja a házait, tereit, útjait és adja élelmét. Az emberek csak a felszínt birtokolják, amely uralom messze nem örök.
Az állatok viselkedését figyelve hányszor, de hányszor fel lehet fedezni egy–egy emberi tulajdonságot. Ha a kutyákat nézzük például, kiderül, hogy a kis kutya hangosan ugat, hogy magára felhívja a figyelmet. A nagy kutya csendben marad, mert tisztában van erejével, és tud bölcsen hallgatni. (tudás) Ha több kutyája van az embernek, tapasztalhatja, hogy az ebek rivalizálnak egy simogatásért, de a gazda kedves szaváért, hangsúlyáért is. (törtetés) Nem egyszer láttam, hogy bármennyi ennivalót is adtam előtte a kutyámnak, rögtön ott termett előttem, ha én is elkezdtem falatozni. Olyan szemekkel tudott rám nézni, mint aki már hetek óta nem evett. És egy utolsó alaknak kellett, hogy érezzem magam, ha nem szántam meg. Természetesen ezeknek a könyörgő szemeknek nem tudtam soha ellenállni. De ekkor szokott jönni a meglepetés, hogy a nekem jó zsíroskenyér neki már nem volt megfelelő. Ugyanazzal a lendülettel, ahogy elkapta a felé dobott falatot, már köpte is ki. Ha esetleg jobb passzban találtam, akkor a zsírt lenyalta a kenyérről, aztán a szemével intett, hogy a többit meghagyja nekem. És ezek után ugyanolyan ártatlan, elesettséget tükröző képpel várta következő falatot. Ki érti ezt? A macska más, egy igazi jellem, aki a helyezkedés nagymestere, mert tudja, hogy egy kis dörgölőzéssel, dorombolással többre megy, mintha a körmeit villogtatná. Ő a gazdáját szolgájának tekinti, s ha főúri gusztusa úgy tartja, engedi magát megsimogatni. Persze nem ingyen, hanem kosztért és kvártélyért cserébe.
A minap a folyosón egy székben pihentem, mert nem egyszerű folyton egy lábon ugrálni, mivel a másik lábam be van gipszelve, és arra nem léphetek rá. Néztem a járólapokat, amik a márvány erezetét utánozzák. A mintázat fekete, szürke és halvány barna csíkokból áll. Némelyiken az erezések kitágulnak és foltokká alakulnak. Az egészen olyan, mint egy domborzati térkép. Aztán egyszer csak, nem lehet tudni, hogy honnan, de előkerült egy hangya. A szürke fuga egyszínűségében könnyen és gyorsan haladt előre, sebesen rótta a centimétereket. De amikor kilépett az egyszínűségből már jöttek is az akadályok. A fényes máz alatti sötét foltok, mint megkerülhetetlen akadályok, egyre sokasodtak, és az állatka minduntalan visszatért a szürke „fuga-országútra”. De az egyenes nem mindenkinek a legrövidebb megoldás/út. A hangya újra és újra a járólapon próbálkozott, hogy előrébb jusson. Felmászott a síkos kőre, de meglátva az akadályt mindig visszafordult. Ezalatt kisebb nagyobb köröket írt le, de lényegében ugyanoda ért el, ahonnan elindult. Eszembe jutott, hogy milyen könnyen tudnék tanácsot adni neki ebből a magasságból, ahonnan én nézem az erőfeszítéseit. Csak annyi kellene, hogy a hangya koma tudassa velem, hogy merre akar menni, én pedig könnyen elirányítanám a célja felé. De mivel nem tudok beszélni vele, és nem ismerem a szándékát, ezért nem is tudok segíteni neki.
Nem egyszer átéltem ezt a hangya storyt már embertársaimmal kapcsolatban is. Többször megesett, hogy amikor számomra már régen világos volt a végkifejlet, próbáltam szólni előre. Természetesen hasztalan, mert az ego nagyon nagy úr. De nem szeretnék minősíteni senkit, aki annyira benne van egy helyzet sűrűjében, hogy a fától már nem látja az erdőt. Ez általános emberi tulajdonság, és bárkivel megeshet. Viszont vannak olyanok is, akik a szivárványt kergetik, és csodálkoznak, hogy nem érik el. Természetesen sok esetben, ahogy lenni szokott, az igazság kimondója a legrosszabb ember a földön. Olyan ez, mint amikor a hajóskapitány már tudja, hogy a hajó nemsokára ütközni fog, de már tehetetlen, nem tudja megakadályozni.
Sokszor mi emberek is rójuk a köreinket, és újra és újra csak a starthoz érünk el. Nem egyszer ezek a vargabetűk komoly sérüléseket is okoznak nekünk, melyekből nem egyszerű ismét a rajtkőre állni, hogy nekikezdjünk és újra megpróbáljunk előre jutni akár az árral szemben is. Ami lentről nagyon bonyolult és kibogozhatatlan helyzetnek tűnik, az fentről átláthatóan egyszerű, és megmosolyogtató a bénázásunk. Ismerve az emberi képességek „nagyságát”, mi az egónkat sem tudjuk nagyon átlépni, az árnyékunkat meg pláne nem, de bármikor tudunk lefelé ásni. Pedig nekünk megadatott a szólás képessége és az értés lehetősége. Csak kérnünk kell és megadatik. De ehhez a lelkünknek le kell térdelni, hogy meghallja az isteni útmutatást.
Kedvem lett volna odaszólni együttérzően a hangyának: Látod, komám, mi emberek lehet, hogy nagyobbak vagyunk, de nem biztos, hogy mindenben okosabbak is nálad!
