Olcsó cipő, plus size, erdőszél. Ez az én futásom története.
Nem vagyok nagy futó, sőt, mindig azt mondtam, fusson, akit kergetnek. Méreteimből fakadóan nem is vagyok alkalmas hosszú futásokra, de érdekes módon, valami évek óta hív, hogy fussak. Egyfajta belső kényszer, hogy újra lendületet vegyek. Iskolás koromban még nagyon utáltam tesizni. Miért a futás a bemelegítés, amikor a futáshoz is be kell melegíteni? Ezt sohasem fogom megérteni. Itt el is vágták nálam a futás szeretetét. Ellenben azt nem, hogy szeressek kint lenni a természetben, és minden energiámat beleadjam a természettel való összekapcsolódásba. Úgy vágytam suhanni, mint a madarak, szökkenni, mint a nyulak, kecsesen járni, mint az őzek. Énekeltem teli torokból, tekertem a biciklit minden erőmmel, hogy aztán együtt áramoljak a mindenséggel. Ha megtérésről, spiritualitásról kellene beszélnem, azt hiszem ebben találnám meg a gyökereit.
Az első futásról szóló könyv az életemben a Futni születtünk című könyv volt. A tarahumara indiánok mezítlábas futásáról ír, és az ultra futók taktikáiról, ahogyan egy-egy versenyre készülnek. Megtanultam a könyvből, hogy mit jelent az iramfutó kifejezés, megfigyeltem, hogy merre dől a bokám futás közben, mennyit érdemes kiadni egy futócipőért és, hogy valami titokzatos átlényegülés megy végbe ezekben az ultra futókban, amit én is szeretnék megtapasztalni. Nagy csodálója vagyok mai napig állóképességüknek, energiájuknak. Akár az indián törzset nézem, akár az ultra futókat, elképesztő kitartással bírnak. Vágyat ébresztett bennem a könyv a futásra, a hosszú távú elköteleződésre.
Elkezdtem hát futni, úgy apránként. Nem nagy tempóval, inkább sok lihegéssel. Lelkészként viszont nem tudok nem párhuzamot vonni futás és hit között. Eszembe jutnak mindig Pál apostol szavai: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr.” (2Tim 4; 7) Nagy bölcsesség, hogy nem a cél az fontos, hanem az odavezető út, én azért mégsem bánom az apostol szavait, hogy van vége is, mert útközben nagyon tud fájni. Legyen szó futásról, életről vagy hitről, néha nagyon meg tud gyötörni. Szó szerint harc, ahogy Pál is mondja. A futás pedig arra tanít, hogy bár a testem húz a cél felé, esetleg, hogy adjam fel, mindig csak a következő lépést figyeljem. Senki nem tud a rajtból egyenesen célba érni. Lépések sokasága, míg eljutunk a végére, és az út tele van megoldandó feladatokkal, néha iszonyattal. Plus size terheket cipelünk. Így van ez mindenhol. Akár futunk, akár dolgozunk, akár házasságban, családban, gyülekezetben élünk, kapunk extra terheket, amiket végig magunkkal viszünk.
Elismerésem mindazoknak, akik azt mondják, nincs megfáradás, nem létezik olyan, hogy kiégés, és ugyanolyan lendülettel és lelkesedéssel tudnak ébredni minden nap. Bevallom, nekem e téren vannak hiányosságaim. Hatalmas szükségem van egy iramfutóra. Valakire, aki előttem megy és motivál. Biztat, ha elfáradtam, olyan tempót diktál, amit elbírok, de megvár, ha már annyira kimerültem, hogy kénytelen vagyok megállni. Egészen közel jön. Látja, hogy belső vívódásom, lelkem fájdalma miként formálódik grimasszá arcomon. Néma ordításaim hogyan alakulnak végül vad zihálássá ezzel oldva görcseimet. Hagyom, hogy meggyötörjön minden lépés, mert tudom, ha visszanézek az útra, nem a fájdalmat emelem ki belőle, hanem hálával tölt el, hogy megélhettem. Erdőszéli iramfutóm legfiatalabb kutyánk, egy border collie. Hálás vagyok kitartásáét és türelméért. Feltétel nélkül csatlakozik hozzám és minden pillanatban figyel rám. Hitem iramfutója pedig, amiért végtelen hálával tartozom, Jézus, aki feltétel nélküli jelenléttel van mellettem. Néha sétálgatok, olykor megállok, és bizony sokszor, amikor elfogy a levegő rohanok felé, aki azt mondja: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt. 11; 28.)
Igen, futni születtünk. Azért, hogy bejárva életutunkat végül célba érjünk Istenhez, aki hív, aki vár, aki előttünk megy, hogy utat mutasson, akinél minden terhünket letehetjük végül.
