Adorján Zoltán István tanár úr pályakezdő fiatal pedagógusként kezdte koptatni a pápai Refi lépcsőfokait, és teszi ezt hűséggel azóta is. Bár engem nem tanított, de tudtam, hogy kicsoda ő, egészen pontosan, hogy kinek a fia ő, mivel a régi református családok számára a pápai teológusok 1951-es exodusa összeforrt az Adorján névvel. Ennek okán különösen megérintett, amikor a pápai teológia tanévzáróján szerényen átvette a címzetes főiskolai tanár címet. Akkor és ott elhatároztam, hogy ha Isten ad hozzá erőt, akkor ez az interjú „meg lesz írva”. Nyári szünetben nem is találkozhattunk volna ikonikusabb helyen, mint a tanáriban lévő íróasztalánál.
Ahol most vagyunk, a jelenlegi tanári, Édesapámék gimnáziumi osztályterme volt. A csap mellett, ahol ma beépített szekrény van, egy kályha volt, és közel ahhoz, az ajtó környékén ült Édesapám. Ebben az épületben tanult édesanyám és nagynéném, nagybátyám, unokanagybátyám is.
Ezek szerint, Tanár Úr, az egyházhoz tartozás számodra evidens dolog?
Gyerekként belenőttem a nemesgörzsönyi gyülekezeti hagyományba, ráadásul egy jókora ellentmondással, mert Édesapám a teológiáról való kizárás után a kimondott ítélet szerint egyszerre lett egyház- és államellenes. Ennek abszurditását nagyon erősnek éreztem fiatalként, amikor felfogtam ezeket a dolgokat. Gavallér Pál nagytiszteletű úr konfirmált, aki néhány évig szolgált gyülekezetünkben. Majd Nemes Kálmán volt lelkészünk, aki édesapám gimnáziumi és teológiai társa is volt, gyakran volt nálunk Kálmán bácsi, sokat beszélgettek a régi időkről. A személyes megtérési élményem egyetemista koromban volt, ahol egy sokkal nagyobb és ismeretlen világban kellett helytállnom egyedül. Szegeden a Honvéd téri református gyülekezetbe jártam, ahol Papp László volt a lelkipásztor. Ő még a hittudományi főiskola felé is próbált terelni, hogy hitoktató legyek, de akkoriban szüleim betegeskedése miatt főként arra fókuszáltam, hogy mielőbb önellátó legyek, egyetemi tanulmányaimat jó eredménnyel végezzem, ösztöndíjamból el tudjam tartani magamat. Egyébként eleinte még annyira maradin gondolkoztam, hogy az ifjúsági gyülekezet gitározós-éneklős istentiszteleti alkalma is feszélyezett. Meghatározó élményem volt, hogy 1993 és 1994 nyarán Erdélyben kirándultunk hátizsákos turistaként, és alkalmanként lelkészekhez kéredzkedtünk be szállásra. Itt találkoztam néhány olyan lelkésszel, olyan világlátással, amely erősen megragadott. Nagyon emlékszem a Csifó Dénessel és feleségével folytatott beszélgetésre. Náluk kóstoltam először puliszkát. Mindez összekapcsolódott bennem azzal, amit Tőkés Lászlóról tudtam a médiából, illetve a Temesvár ostroma című könyvéből. Valamiféle idealizált lelkészkép formálódott bennem ennek nyomán. Egyetemi éveim második felében az újszegedi gyülekezetbe kezdtem járni Sipos Ete Zoltánékhoz egy erdélyi diáktársam révén. Egyetemi baráti körömből csupán négyen-öten jártunk rendszeresen templomba, kifejezetten személyes, egyéni élményként éltem meg vallásosságomat, amit a nagy többség egyébként teljesen természetesen elfogadott, soha sem gúnyolt.
Nagyapám a szomszéd faluból származik, keresztanyám a faludban volt tanító, én pedig pápai teológus voltam, tehát nem ismeretlen előttem Édesapád története, ám a legtöbb olvasó nem tudja, hogy mi történt vele a kommunista hatalomátvételt követően. Kérlek, beszélj róla!
Úgy nőttem fel, hogy a felsőgörzsönyi templom előtt elmenve időnként Édesapám szeme könnybe lábadt, – mivel ott konfirmált és legátusként is ott prédikált először –, ugyanakkor a kitaszítottság érzése is belevegyült ebbe. Édesapám, Adorján István a leventeséget, majd az amerikai hadifogságot követően 1949-ben érettségizett Pápán a református gimnáziumban. Még abban az évben, huszonegy évesen, a második világháborúban látott, átélt megrázó élmények után lett a Pápai Református Teológiai Akadémia hallgatója. Szorgalmának és tanárainak köszönhetően összevontan végezhetett el néhány szemesztert, így 1951-ben negyedéves hallgató volt már. Akkor a kommunista kormányzat az egyházak lelkészképzését korlátozni kívánta, bezáratta a Pápai és Sárospataki Református Teológiai Akadémiákat, és átirányította a hallgatókat Budapestre, illetve Debrecenbe. A teológusok fellázadtak a jogtalan állami beavatkozás ellen. Memorandumot fogalmaztak meg, amit két teológus kivételével minden pápai teológus aláírt. A memorandumot praktikus okokból Málik Lászlóval és Mrázik Istvánnal együtt Édesapám vitte el Győry Elemér dunántúli püspökhöz Pápára, mivel a költözés és lakcímátjelentés ügyintézése miatt haza kellett utaznia.
A szélmalomharcnak Édesapám is áldozatává lett. Az Állami Egyházügyi Hivatal utasítására kizárták a Budapesti Református Teológiai Akadémiáról, életpályáját kettétörték. Édesapámat 1997-ben rehabilitálták és fogadták be a dunántúli lelkészi karba, Márkus Mihály püspök úr szentelte lelkésszé Tatán. Nagyon nagy elégtétel és megbékélés volt mindez Édesapám számára, ám már sajnos későn jött, életkora és betegeskedése következtében csak alkalmanként vállalhatott szolgálatot imaheteken, néha gyülekezeti istentiszteleteken és Kurucz Gyurka bácsival osztálytársaik temetésén. A rehabilitáció hosszú küzdelem eredménye volt. Emlékszem, hogy a nyolcvanas évek eleje felé Nagy Lajos espereshelyettes úrék eljöttek Édesapámhoz Nemesgörzsönybe valami komoly dologról tárgyalni, ami hetekre felkavarta Édesapámat. A rendszerváltás táján Kövy Zsolt tárta fel és képviselte annak ügyét az eredményes végkifejletig leginkább. Utóbb egyháztörténészként is dokumentálta az eseményeket, ami elolvasható az Exodus – A pápai református teológusok hűsége és a beért gyümölcs, 1951 – 2001 című kötetben.
Gyerekkorodban beszéltek neked ezekről az eseményekről?
Nem, nagyon sokáig nem, mert a kommunizmus idején nem lehetett ilyen dolgokról beszélni. A Kádár-rendszer kommunista diktatúra volt. Az egy dolog, hogy az iskolában felelés előtt a Lenin-fejet mindenki megsimogatta, ezért az csillogott, de attól még mindenkibe bele volt nevelve, hogy bizonyos dolgokról nem beszélünk és nem kérdezünk. A rendszerváltás után Édesapám nagyon-nagy fájdalommal beszélt arról, amit megélt. Nekem soha senki a kortársaim közül sem tett személyes megjegyzést Édesapámra, viszont folyamatosan egy általános kiközösítettség élményem volt. Nem voltak tsz-tagok szüleim, magángazdálkodásból próbálták megteremteni a betevőt, baromfi- és sertéstenyésztésből. Szegények voltunk. 1982 után Édesapám kútfúró kisiparosként magánvállalkozó lett, egzisztenciális helyzetünk ennek révén stabilizálódott, mire nyugdíjas lett. Tanulmányaimat a pápai Türr István Gimnáziumban folytattam, nekem az nagy felszabadulás és kiszabadulás volt. Az önállóság és szabadság még nagyobb fokát pedig Szegeden, az egyetemi évek alatt éltem meg.
A kiközösítettség érzése apai örökség?
Csak részben, hiszen Édesanyám, született Borbély Amália családja az anyai Tóth-ágon nemesi rokonsággal rendelkező gazdag parasztcsalád volt Alsó-Görzsönyben, akiket a Rákosi-korban kuláknak minősítettek, és csaknem mindenüket elvették. Édesanyám nagybátyját, Tóth Lajost a falu első gazdájának tartották a családi legendárium szerint. Édesanyámat is taníttatták, itt végzett a pápai Refiben, a „Keriben” (megjegyzés: kereskedelmi osztály, amiből a közgazdasági szakközépiskolát önállósították). A mai 118-as tanterem volt az osztályterme. Próbálták rákényszeríteni arra, hogy tagadja meg a kulákoknak nyilvánított szüleit, lépjen be a pártba. A kényszerítés részeként még a munkahelyéről is kirúgták. Egyik téeszből tették a másikba. Jó munkaerő volt, de a megtűrt kategóriába tartozott. Így volt Édesapám is, miután kitették a teológiáról. Nagy nehézségek árán is csak segédmunkásként tudott elhelyezkedni a Vízügyi Építő Vállalatnál. Magyaróvár környékén a csatornaépítéseken dolgozott, majd első feleségével az Alföldre költözött, ahol szintén csatornaépítéseken dolgozott segédmunkásként. Később beiskolázták és vízmester technikus lett. Egy időben öntözési agronómus volt a Kiskunsági Állami Gazdaságban, de politikailag nem volt megbízható. Aztán ’56-ban a forradalom idején az ő vezetésével szállítottak kétnaponta élelmiszert az állami gazdaságból a fővárosba. Ő maga nem vett részt a harcokban, hanem az ellátásban segített, de ez nyilván nem volt jó pont ötvenhat után, és az állami gazdaság párttitkára ellenforradalmi tevékenység miatt nyomozást kért ellene, ami múltjának felidézéséhez és költözéshez vezetett.
Mindezen élmények birtokában hogyan gondolsz vissza Nemesgörzsönyre?
Szívesen gondolok vissza Görzsönyre. Olyankor a családi kötődések, templom, munka, olvasás jut eszembe. Legerősebb emlékeim egyike, hogy a templomban figyelem Édesapám éneklését, amiközben rendszerint meghatódott és elsírta magát. Hosszú éveken át nem mondta el nekem, hogy mi történt vele, miért könnyezik zsoltáréneklés közben. Én valamikor a rendszerváltás táján tudtam meg, hogy mi történt 1951-ben.
Említetted, hogy Édesapádnak volt első felesége: Tehát te a második házasságából születtél?
Édesapám első felesége Pethő Gizella volt, szintén felsőgörzsönyi. Gyermekük, Csaba bátyám tavaly hunyt el sajnos. Két unokaöcsém van erről az ágról, Csaba és Attila, már ők is családosak. Szüleim 1970-ben házasodtak össze. Egykor diákszerelem volt az övék, ám már elvált emberekként kötötték össze életüket – a korra jellemző módon Siófokon, mert egyházi esküvőt Veszprém megyében, ahol munkahelyi párttitkárjaik számonkérték volna, nem kockáztattak. Családunk kariatidája Édesanyám volt, aki szakmai karrierjét feláldozta családi közösségünk megtartásáért, Édesapám démonjainak legyőzéséért. Felnőttkoromig Édesanyám arcát láttam magam előtt imádság közben. Hetedik-nyolcadik osztályos voltam, amikor hatalmas fordulatot hozott Isten az életünkbe szomorú tragédiák sorozata által. Édesanyám daganatos beteg lett, Édesapám majdnem halálos autóbalesetet szenvedett, én pedig csaknem megfulladtam a Rábában. Az Édesanyámtól kisgyermekként megtanult imádkozás szüleim betegségekor vált igazán fontos, mindennapos tevékenységemmé.
A szüleid rendszerhez nem idomuló magatartása mit eredményezett benned?
Noha Édesapám nem beszélt az 1951-es eseményekről és annak következményeiről, de állandóan a Szabad Európa Rádiót hallgatta, így teljesen természetes volt számomra, hogy 1986-ban, a Türr István Gimnázium első osztályfőnöki óráján arra a kérdésre, hogy ki akar belépni a KISZ-be, én a névsor első tagjaként nemet mondok. Egy kicsit a gimnáziumban is kilógtam a sorból, mert a szüleim magánszektorban dolgoztak. Osztályfőnököm, Bujáky Miklós bácsi (szerkesztői megjegyzés: az újraindított pápai Refi első igazgatója) időnként Maszeknak szólított az osztályban. Ő mindent tudott rólam, hiszen az ő Édesapja Mezőlakon volt lelkipásztor, ahol Édesapám született. Nem kis mértékben azért kerültem a Türrbe, mert Miklós bácsi lett akkor az egyik elsős osztályfőnök. Ugyanakkor Édesapám példája intő jel volt arra, hogy ne lépjek be politikai szervezetbe, még ha politikai irányultságom nyilvánvaló is.
A pedagógus pálya mikor lett vonzóvá számodra?
Hatodikos-hetedikes korom környékén tetszett meg a pedagógus pálya. Nagynéném, Sebők Béláné Adorján Irén a NÁTUS-ban végzett tanítónő volt, Barnagon, majd Balatonkenesén, illetve Balatonfűzfőn tanított. Nagyon szerettem. Ő ugyan próbált lebeszélni, de az íróasztalában kutakodni kisgyerekként nagy élmény volt. Első egyetemi dolgozataimat is az ő írógépén írtam meg. Györgyi András tanár úr vetette fel először, hogy legyek tanár, majd tovább lelkesített Pődör Ákos tanár úr, valamint Papp Judit tanárnő (megjegyzés: Sárközi Gergely Antal pápai teológiai tanár édesanyja). Ők akkoriban mind pályakezdő fiatal tanárok voltak, részben képesítés nélkül, ami a ’80-as években sok helyen előfordult. A történelmet Dumas, Verne és Cooper regényeiből szerettem meg, máig azok a korszakok a legérdekesebbek számomra. A középiskolai évek alatt Bujáky Miklós bácsi mellett Eppel Ferenc, Mozgai Zsolt és Pénzes Ferenc tanár urak voltak ösztönzők. Teljesen különböző karakterek voltak, mégis mindannyian nagy hatást gyakoroltak rám. Nem a tantárgyuk volt a fontos, hanem a személyiségük, tehát maga az ember.
A tantárgy másodlagos, a tanár elsődleges. Ezért tudtál két egyetemi felvételi között töri-föci szakpárról töri-magyar szakpárra váltani?
Valóban először történelem-földrajz szakra felvételiztem a Szegedi Tudományegyetemre. Akkor egészen konkrétan Kovács Péter (szerkesztői megjegyzés: a pápai Refi néhai igazgatóhelyettese) szobájában kaptam helyet, és minden bizonnyal az ő ágya jutott nekem a szóbeli vizsga előtti éjszaka. A szobatársaitól hallottam, hogy harmincból csak kettő lesz tanár, mert a piaci szféra elszívja a földrajz szakon végzőket, illetve mivel kétéves tantárgy a földrajz, így nehezebb elhelyezkedni vele a tanári pályán. Én viszont tanár akartam lenni, valamint minden áron egyetemet akartam végezni és nem főiskolát. Mivel nem vettek fel elsőre, s addig minden második évben indult egyetemi töri-föci képzés, és nem akartam még egy évet elvesztegetni, a következő évben magyar–töri szakra felvételiztem.
Miért volt fontos, hogy egyetemet, és ne főiskolát végezz?
Az értelmiségi létre vágytam, kitörni a falusi kötöttségekből. A földművelés olyan kenyérkereset, amelyben a szabadságfok nagyon kicsi, bizonyos értelemben. A munkákat akkor kell elvégezni, amikor arra szükség és lehetőség van. Amikor Édesapám kútfúrással foglalkozott, nekem kellett gondozni az állatokat, segítenem a hatalmas kert művelését. Egy „Robi” rotációs kapa volt a gépesítés. Gyakorlatilag alig volt szabadidőm. Persze, akkor még fogalmam sem volt, hogy manapság tíz-tizenegy hónapra beosztott napirendem lesz, hogy biztosítani tudjam a megélhetést.
A pedagógus lét egyúttal értelmiségi lét is – jó esetben. Kik segítettek értelmiségivé válni neked, Tanár Úr?
Szüleim félig-meddig első generációs értelmiségiek, bennem mindig az értelmiségi tudatát erősítették. A pénzzel szemben a tudást tekintették fő értékmérőnek. Gazdag könyvtárunk volt, első osztályos koromban karácsonyra a Nagy Indiánkönyvet, később Verne-könyveket kaptam. Megvolt és mai napig megvan a Jókai-összes. Az olvasás tárta ki számomra a világot. Más simsonozott vagy focizott a többiekkel, én olvastam egyedül. Egyetemistaként Bárdi Nándor tanár úr, Dr. Deák Ágnes és Dr. Marjanucz László hatott rám, meg természetesen Kristó Gyula és Makk Ferenc professzor, mint minden szegedi JATE-s törisre. M. Korcsmáros Valéria professzorasszony nyelvészetből, Kürtösi Katalin, Balázs Mihály és Fried István professzorok irodalomból voltak iránymutatóim. Értelmiségi modellt Dr. Kálmán Attila igazgató úr és Dr. Korsós Bálint igazgató úr szolgáltattak. Kálmán Attila amolyan felvilágosult abszolutista stílusban, amit gimnazistaként első kézből tapasztalhattál meg te magad is. Az ő karakterétől jelentősen eltért Korsós Bálint habitusa, mégis mindkettő fontos modell volt számomra. Bálint révén vezetőségi tagja lettem több évre az Országos Református Tanáregyesületnek is.
Pedagógusként mi jelent kihívást számodra?
Egyrészt a diákok érdektelensége, amely bár folytonos küzdelmet és örömtelenséget generál, de ezen mindig felül tud emelkedni az ember. A legtöbb lelkiismereti kérdést az veti fel, hogy minél reálisabban, de ugyanakkor emberségesen értékeljem diákjaimat. Igyekszem sem túl megengedő, sem túl szigorú lenni. Időnként a humánusság fontosabb, mint az igazságosság.
Édesanyádra, mint oszlopra utaltál. Ez bonyodalmat vagy áldást eredményezett?
Feleséget. (nevet) Édesanyám osztálytársa volt későbbi anyósom, született Kálmán Etelka, és mi tulajdonképpen az anyukák osztálytalálkozós „összeesküvésének az áldozatai vagyunk” Anikóval együtt. (nevet) Néhai apósom evangélikus lelkész volt Pápán, majd 1968–1988 között Várpalotán. Kurucz Györgyék és Dr. Huszár Pálék is segítették megismerkedésünket, de Édesanyám szövögette eleinte a szálakat.
Az igyekezete végül is célt ért, és családos ember lettél.
Két gyermekünk született Isten áldásával. Tamás kéttannyelvű osztályba jár a Petőfi Sándor Gimnáziumba, és az informatika érdekli, programozó szeretne lenni. Judit még a helyi evangélikus általános iskolába jár, ahol most lesz nyolcadikos.
Pápán élve a pápai gyülekezethez tartozol, vagy visszajársz Nemesgörzsönybe?
Amíg Görzsönyben laktam, addig oda tartoztam, és aktív presbiteri szolgálatot is vállaltam Hargita Pál István nagytiszteletű úr mellett. Aztán, amikor 2003-ban összeházasodtunk Anikóval, beköltöztem Pápára, és a következő évtől már ehhez a gyülekezethez csatlakoztam. Egy alkalommal Márkus Mihály lelkipásztor megkérdezett, hogy vállalnék-e presbiteri szolgálatot, de akkor szüleim már annyira betegek voltak, hogy nagyon sokat kellett velük foglalkoznom, így nem tudtam felelősen elvállalni a tisztséget. Később, 2014-ben pedig feleségem lett súlyos beteg. Műtétje napjára Jairus lányának története volt kiírva a Bibolkán, aminek vezetésével sok éve olvasom a Bibliát. Ne félj, csak higgy! – ez volt aznap az ige. Hiszek. Az Ézsaiás 40,31-ben olvasható üzenet, „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el”, az egyetemi záróvizsga előtti este jött. A Honvéd téri gyülekezet istentisztelete után egy bibliás könyvjelzőt nyomott a kezembe egy lány, akit nem ismertem. Igazából ott és akkor ezt az igét életmottóul is választottam. Ebből az igéből nagyon sokszor merítettem azóta erőt. Úgy gondolom, hogy nem magunkból jön az az erő, amivel a nehézségek és csapások után újra és újra fel tudunk állni, hanem felülről kapjuk. Biztos vagyok abban, hogy nem magamból merítem az erőt. Egy-egy válság után keresztyén hitemből fakadó megerősödést éltem meg. Nekem a hitem egy menedék, erős támasz. Pálhegyi Ferenc egyszer egy itt tartott előadásában a hitet közeledés és távolodás folyamatának mutatta be, és ez a kép nagyon emberi, én is ezt tapasztalom.
Erre a közeledésre-távolodásra hogyan hat az, hogy egyházi iskolában tanítasz?
A hétköznapok apró-cseprő dolgai között ennek kirívóan nagy jelentőségét nem érzem, mert nekem a pápai Refi a természetes közegem. A hit, mint közösségi élmény, a Refibe kerülve vált megéltté számomra. Nemcsak munkahely, hanem vallási-spirituális tér és közösség is a Refi. Ez a tulajdonsága igen meghatározó. A reggeli áhítatoknak ebben nagy szerepe van. A kiszállások is fontos közösségépítő alkalmak. Majdnem mindent spirituálisan fogok fel. Majdnem mindent jelképesnek tartok, még ha nagyon igyekszem objektív maradni, akkor is.
Hogyan tekintesz a jövőre?
Bízom és hiszek Őbenne, még ha vannak bizonytalanságok, elkeseredések és kudarcok is az életemben. Egzisztenciálisan ugyanis nehéz, mert a gyermekek születése, majd a feleségem betegsége, szüleink jobblétre szenderülése óta nemigen van előrelépési lehetőségünk. A megrekedtség érzése nyilvánvalóan elkeserítő. Csak hát, én tanár akartam lenni. Szeretek is tanítani, és igyekszem minél sokrétűbben megélni hivatásomat: óraadóként a teológián is dolgozom, emelt szinten vizsgáztatok, érettségi elnökként más iskolák működésébe tekintek bele, általános iskolában óraadó vagyok. Szeretek versenyre felkészíteni, számos sikert értünk el versenyzőimmel, örömmel tölt el, hogy az idei tanévben Farsang Máté tanítványom a Kossuth-szavalóversenyen, ami az ELTE tanárképző főiskolájának a szónoklatversenye, különdíjas lett. Kerestem és keresem annak lehetőségét, hogy tanárként el tudjam tartani a családomat, mert tanár akartam lenni és az akarok maradni. Esti iskolában is tanítottam, de a szívem elkezdett félrekalapálni, ezért ott most felmondtam. A pedagógia és a modern módszerek nagyon érdekelnek, ezért tavaly belefogtam a Pannon Egyetemen az oktatástervezés és digitális tanagyag-fejlesztés szakirányú továbbképzésbe, mert arrafelé visz a jövő útja.
Mennyi lehetőséged van olyan szabadidős tevékenységre, ami feltölt?
Nagyon fontos igényem a kötöttségektől való elszakadás. Ami pedig ezt leginkább biztosítja számomra, az a kerékpározás. Ha biciklivel bejövök az iskolába, már komfortossá teszi a napomat. Magyartanárként nem annyira szép dolog, de becsülettel bevallom, hogy amióta küzdelmesebb az élet, a szépirodalom kevésbé fér bele napjaimba. Úgy vettem észre, hogy nem is annyira foglalkoztat, viszont a nyelvészet egyre jobban érdekel.
A megpróbáltatásokon túl most egy nagy „siker” adatott az életedbe azzal, hogy címzetes főiskolai tanár címet adományozott a Pápai Református Teológiai Akadémia a részedre, Tanár Úr!
Ez pontosan így van, és így élem meg. Rendkívül megindító volt számomra, hogy attól az intézménytől kaptam elismerést, ahol Édesapám tanult, és amelynek Édesapám egy bizonyos szinten a mártírja lett. Nem végeztem tudományos munkát, tehát nem azzal érdemeltem ki a címzetes főiskolai tanár címet, hanem hogy húsz éve tanítok a teológusoknak nyelvművelést, stilisztikát, retorikát. Örömmel teszem, megtiszteltetés számomra átmenni a gimnáziumból a teológiára. A klasszikus retorikán túl főként gyakorlati retorikát kell tanítanom a tanrend szerint. A hivatalos levelezés mellett a kiállás, meggyőzés, érvelés technikáit is elsajátítják a hallgatók. Legfontosabb jutalma munkálkodásomnak, hogy az elmúlt évtizedek teológusait ismerem, örömmel üdvözöljük egymást és váltunk szót, amikor találkozunk. Köszönöm az elismerést főtiszteletű Dr. Németh Tamás rektor úrnak és a Teológia szenátusának. Köszönettel tartozom Dr. Vladár Gábor rektor úrnak és Kovács Dániel nagytiszteletű úrnak, hogy két évtizeddel ezelőtt a Teológiára jöhettem.
Köszönöm a beszélgetést, Tanár Úr, mert megerősítettél abban, hogy ha egyetlen szót írhatnék a neved mellé, akkor az a hűség legyen. Tulajdonképpen a teológiától kapott cím is egyfajta hűség-pecsét az életeden.
Azt hiszem, hogy ezt nagyon jól látod. A magánéletemben, munkámban, elveimben és hitemben is hűséges vagyok. Ahogyan Sárközi Gergely teológiai tanár, egykori gimnáziumi tanítványom a teológiai akadémia által adományozott cím átvételekor méltatott laudációjában, szintén jól megragadta személyem lényegét: alázatosságra törekszem, nem szeretek kérkedni, és végtelenül hálás vagyok az elismerő és köszönő szóért.
Biztosan előfordul váratlan röpdolgozat a tanóráidon, ezért testhezálló lehet a feladat, hogy az interjú zárásaként válaszolj egy váratlan kérdéssorra. Megtennéd?
Természetesen!
Vörös vagy fekete? Vörös.
Éli főpap tanácsa vagy Gamáliel tanácsa? Inkább Éli.
Felvételi vizsga vagy érettségi vizsga? Érettségi.
Mózes ötödik könyve vagy Példabeszédek könyve? Példabeszédek.
Strand vagy tanterem? (nevet) Egy iskolában feltéve ezt a kérdést, mi más lehet a válasz? Tanterem.
Pál a tanító vagy Timóteus a tanítvány? Egyértelműen Pál.
Allegória vagy oximoron? Allegória.
Textus vagy kontextus? Hú, ez nehéz kérdés! Első a textus.
Projektor vagy táblakréta? (nevet) Digitábla.
Értelem vagy érzelem? A felettes énem azt mondja, hogy értelem.
