Szerintem az egész világot a kereskedelmen mozgatja, mert mindig van valaki, aki el akarja adni a portékáját, és van egy másik is, aki igényt támaszt arra. És nemcsak kézzelfogható árut, hanem véleményt, gondolatot, érvelést, tanokat is kínálnak eladásra, befogadásra. Az árus keresi a leendő vevőjét, a vevő pedig megpróbálja kielégíteni vélt vagy valós igényeit. Bárhol is találkoznak – akár a virtuális térben is – az a hely a piac, ahol a termékek gazdát cserélnek. A vevőt a vágyai vezérlik, és hisz abban, hogy jó árut kap, ezzel szemben csak a kereskedő tudja, hogy mit ad el. A mai világban nagyon sok egyforma áru versenyez a vásárlók bizalmáért, kegyeiért. A hangzatos marketing lózungok rendre felülírják a beltartalmat, melyeknek bizonyos szavait senki, vagy vajmi kevesen értik. (Pl. Mi az a bifidus essensis actiregularis a joghurt esetében?) De nem meri megkérdezni senki, hogy mi is az, mert rögtön azt mondanák: Hogy, hát te ezt sem tudod? Pedig valójában senki, vagy csak a kitalálója tudja igazán, hogy mit is akart elmondani a kreált szavakkal. Legtöbbször ezeknek csak két „értelme” van: az egyik a figyelem felkeltés, másik pedig, hogy jól, elég tudományosan hangozzanak. Sajnos ez a körítés mára már hatalmas árfelhajtó jelenség lett, de akár leminősítő is tud lenni attól függően, hogy hogyan és milyen érdekből használják. Mivel az embereknek nincs idejük egyesével ellenőrizni az állítások valóságtartalmát, ezért próbálnak megbízni egy általuk hitelesnek gondolt forrásban.
Ahogy az öregek szokták mondani: „Bizony csak kétféle ember létezik a világon: az egyik dolgozik, a másik meg azt lesi, hogy hogyan is tudná megszerezni tőle a megtermelt javait.” De, hogy ne csak rébuszokban beszéljek, mondok is néhány példát a minősítésre, az árakra és nem utolsó sorban a motivációra.
A Michelin csillagról nagyon kevesen tudják, hogy honnan származik. Legtöbben csak azzal vannak tisztában, hogy magas nívót hivatott jelezni a gasztronómiában. Rangot jelent egy-egy étteremnek, ha megkapja ezt a minősítést, miközben a sznobok lelkesen fizetnek minimum egy nullával többet az ott felszolgált ételekért. Pedig a csillagok eredete sokkal hétköznapibb, két gumiabroncs gyáros, Edouard Michelin és testvére André Michelin találta ki őket. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az autósok megvegyék, és minél többet használják az általuk gyártott Michelin gumikat, kiadtak egy olyan térképet, amelyen kitűnő éttermek és hotelek szerepeltek. Ezzel próbálták meg rábírni a kocsival utazókat, hogy kisebb nagyok kitérőket tegyenek a főbb útvonalak mentén, és így többet használják a Michelin gumiabroncsokat. Ebből fejlődött ki a Guide Michelin („Michelin Kalauz”), ami egy nevezetes francia étterem- és szállodakalauz, amelyben használták a Michelin-csillagnak nevezett elismerést, mely a magas minőség, tökéletesség nemzetközi szimbólumává vált a szakácsművészet területén.
De vegyünk egy másik példát. A tőzsde létrejöttének okai, működésének alapjai sem különbek. A cégek nem jótékonyságból adják ki a kezükből a részvényeiket, vagyis tulajdonképpen az általuk birtokolt cég bizonyos hányadát. Az emberbaráti szeretet itt sem merül fel. A tulajdonosoknak csupán pénzre van szükségük, és a részvénykibocsátás olcsóbb megoldás, mint a bankhitel, mert az osztalékfizetés nincs úgy kőbe vésve, mint a banki hitel törlesztése. A nagyok, akik odaférnek a húsos fazékhoz, nos, ők mozgatják az árfolyamokat, vásárlásaikkal ill. eladásaikkal gerjesztik a kereskedést. A kereskedelmi forgalomban sokkal több értékpapír van már, mint aminek tényleges fedezete van. Csak fújják tovább a lufit, pedig már rég elkerülte a kibocsátott papírok értéke a valós érték hússzorosát. A brókerek munkáját ma már a számítógépes programok végzik, melyek akár már egy tizedes változásra is azonnal döntenek az eladás vagy a vétel mellett. Az elemzők pedig győzködik a kisbefektetőket, hogy kövessék őket, mert ez megéri nekik. Természetesen rövidtávon lehet, hogy így van, de tudni kell kiszállni, mert előbb vagy utóbb kipukkad a lufi. És mindig az nyer, akinek a kezében a tű van, mert tőle függ, hogy ki a nyertes és vesztes. És csak úgy lehet nyerni, ha van, aki a másik oldalon veszít. Amikor valaki jól használja a tűt, és kipukkasztja a lufit, ő nyer, a többiek meg csak nézhetik, hogyan foszlanak szét az álmaik, a vágyaik, és már hiába kapkodnak, nekik a ballon tartalma, a levegő marad.
Rengeteg minősítő cég létezik, melyek véleményükkel, hivatkozásokkal próbálnak utat mutatni, tájékoztatást adni. Ezzel a tevékenységgel trendeket hoznak létre az egyszerű halandók megvezetésére. (Pl. Valaki megálmodja, hogy mi legyen az év színe. Ezt jól bereklámozza, az emberek elkezdik az adott színt vásárolni, mert nem akarnak lemaradni a divattól. Egyre nő az igény erre a színre, így drágábban lehet eladni, mint a többit. Legalább is egy szezonban.) De ezekben az esetekben is mindig kell arra gondolni, hogy nincsen ingyen vacsora, mert mindig és mindennek ára van. És aki a zenét megrendelte, az fizet is, de közben el is várja, hogy az ő nótája szóljon.
Sokan nem is gondolnák, hogy a hétköznapi tárgyaink is „élnek”. Már látom, hogy ettől a mondattól egyeseknek felmegy a szemöldöke, hogy ez meg miket is ír már megint! Pedig akár egy hűtőszekrénynek is van életciklusa. Ami nemcsak azt fejezi ki, hogy előreláthatóan mennyi ideig fogja szolgálni a tulajdonosát, mert ez igazából másodlagos az eladó oldaláról. Számára csak az az érdekes, hogy mikor fogja lecserélni. Ebben az üzleti világban egy dolog számít: a pénz. Ezzel mérnek mindent. Egy új termék általában akkor jó, ha pozitív tulajdonságaival kitűnik a konkurencia termékei közül. Természetesen ezt a piac be is árazza, megnő iránta a kereslet, emelkednek az eladási mutatók, így növekszik a haszon. A növekedési szakasz után azonban az eladás beáll egy alapszintre, ez az, amennyit a piac képes felvenni. Idővel a konkurenciának is feltűnik ez a jelenség, mivel az ő eladási számai közben csökkenek. Ezért persze próbálnak újítani. Az eddigi úgymond „kegyelmi állapot” megszűnik, mert a konkurencia előáll egy új, modernebb és több funkcióval bíró hűtővel. Ettől fogva a valaha volt szép, modern, trendi hűtőszekrény már át is lépett a lesajnált kategóriába. Az eladási mutatók a bányász béka hátsója alá kerülnek. Ezzel véget ért a termék életciklusa.
Ez az életciklus megfigyelhető a gyártói oldalon is. Ha van egy valaha jól működő cég, amelyik nem tud újra és újra megújulni, már meg is kezdődött számára a lejtmenet. Philip Kotler szerint könnyen kialakulnak a dinoszaurusz cégek (már halottak, csak még nem tudják), amelyek a hajdani múlt dicsfényéből szeretnének megélni, pedig valójában az egykori virágzó szakasz nyereségét pumpálják vissza a cégbe a fennmaradás érdekében. Kotler így fogalmaz: a gyártó beleszeret a termékébe, nem látja tőle a világ változását, így megmarad egy bizonyos szinten, míg a többiek elhúznak mellette. Már csak idő kérdése, hogy a dinoszauruszok számára beköszöntsön a jégkorszak.
Én úgy érzékelem, hogy az egyház szempontjából is küszöbön áll a jégkorszak. Nagy kérdés, hogy meg tud-e felelni az egyház a modern ember által irányába támasztott kihívásoknak, és tud-e utat mutatni a XXI. századi embereket érő új kihívások közepette, vagy csak a múltját tudja előhívni, hogy igazolja fontosságát, létét. Két út létezik: Az egyik a dinoszauruszoké, amelyik nem épp kecsegtető véget vetít előre. A másik az ébredező medvéé, amelyik képes felébredni a téliálomból, és meglátni a nap fénysugarait. Bízom benne, hogy az új presbitériumok megválasztása is az ébredést fogja szolgálni. Reménység szerint az új presbiterek nem csupán elfoglalnak egy-egy helyet, hanem helyt is állnak, és azon munkálkodnak, hogy a gyülekezetek, az egyház meg tudjon felelni a világ kihívásainak.
A XXI. század beköszöntött már több mint két évtizede. A sok-sok éve ismételt mondatok sajnos sokszor már nagyon porosak, kiüresedtek, és nem érdeklik a jelenkor emberét. Vegyük észre, hogy a felgyorsult világban mennyire megváltoztak az emberek igényei. A mai ember nem ér rá, neki minden gyorsan és most kell, de az is röviden, mert túl sokáig nem tud koncentrálni semmire, legyen az írott szöveg, vagy hallott beszéd. De ugyanakkor a Teremtő által beleültetett vágy ott van mindenkiben, mely sokszor tudat alatt is arra sarkallja az embert, hogy valami módon kapcsolatba lépjen és megismerje az Istent. Az egyház számára nagyon lényeges kérdés, hogy tud-e azonnali, adekvát válaszokat adni a XXI. század emberének, és irányt mutatni a káoszban? Oly módon teszi-e, ami érthető, és be is fogadható? Hiába még a legjobb tartalom is, ha az elavult formák miatt senki nem veszi le az árut a polcról. De hiába a legcsillogóbb, legtrendibb csomagolás, ha az áru minősége lesilányított, mert a vásárló többé nem tér vissza, keres valami mást a nagy kínálatból. A dohos porszag „eladhatatlanná” teszi az evangéliumot is. Az elsilányult tartalom, a kiüresedett kegyes szavak maximum tranzitegyházat hoznak létre, ahova betérnek ugyan, de rövidesen tovább is állnak az emberek, mert minőségre vágynak. Izgalmas állatok lehettek a dinoszauruszok, mostanság divatba is hozták őket, de végül mégiscsak egy kihalt fajról van szó. Én inkább az ébredésért imádkozom.
