Különös természetünk van nekünk, embereknek. A tragédia úgy terjed közöttünk, mint a futótűz, a jó pedig szinte észrevétlenül kopik ki a szavainkból. A rossz hírnek mindig nagyobb az ereje, nagyobb a sodrása, mint annak, ha valaki egyszerűen csak boldog. Mintha a baj hitelesebb volna a békességnél és a nyugtalanság életszerűbbnek számítana az örömnél. A közösségi felületeink is lassan ilyenekké váltak. Eleinte még tele voltak az öröm egyszerű pillanataival. Családok ültek együtt az asztal körül, elkészült ételek gőzölögtek a képeken, virágzó kertek, nyári esték, gyereknevetés, apró ünnepek. Nem tökéletességet akartak mutatni, csak azt a régi emberi vágyat, hogy ami szép és jó, azt szeretnénk megosztani egymással.
Valami mégis megváltozott. Az öröm képei eldugottabbak lettek, míg a panasznak, a felháborodásnak és a riogatásnak pedig egyre nagyobb tere nyílt. Könnyebben gyűlünk össze a félelem körül, mint a hála körül. Talán ez is egy oka annak, hogy kiürültek a templomaink. A keserűség gyorsabban talál közösséget magának, mint a békesség. Mindeközben azt érzékeljük, hogy lassan az is kényelmetlenné vált, ha az ember őszintén beszél arról, hogy jó neki. Ha valaki megmutatja a boldogságát, máris ott lebeg fölötte a vád, hogy dicsekszik, henceg, hogy érzéketlen mások nehézségei iránt. Így aztán sokan inkább elhallgatják a jót, nehogy az örömükhöz valaki irigységet, gúnyt vagy csípős megjegyzést kapcsoljon.
Pedig milyen gazdag lehetne az életünk, ha újra tudnánk örülni egymás örömének! Az öröm különös természetű ajándék, nem fogy attól, hogy megosztják, inkább megsokszorozódik. Egy ember békessége néha képes volna megpihentetni a másikat is, egy őszinte mosoly talán többet gyógyítana bennünk, mint hinnénk. Mégis úgy élünk, mintha állandó szükségünk volna valami rosszra, ami felkavar, ami adrenalint ad, ami ébren tartja a nyugtalanságunkat. Mintha csak a veszély közelében éreznénk igazán, hogy élünk.
Az önigazolás démonaira óriási igény van a legmaterialistább világban is. Ha már nem beszélünk szellemi sötétségről, keresünk magunknak kézzelfogható ellenségeket, akiken levezethetjük a félelmeinket és bizonytalanságainkat. Kell valami, ami ellen harcolhatunk, amit okolhatunk, ami köré újra meg újra felépíthetjük a saját nyugtalanságunkat. És közben talán egyre kevésbé tudjuk, milyen az, amikor az ember lelke egyszerűen megnyugszik.
Egy magát keresztyénnek nevező társadalomban — bár erről nekem több a kérdésem, mint a bizonyosságom — természetesebb lehetne az örömhír nyelve. Hiszen maga az evangélium is ezt jelenti. Örömhír. Olyan üzenet, amelynek nem a félelem a középpontja, hanem az, hogy az ember nincs elhagyatva, nincs végleg kiszolgáltatva sem a saját sötétségének, sem a világ erőinek.
Ezért is szeretem azokat az ünnepeket, amelyeket a mai világ már alig ért. A mennybemenetel csendes titkát, pünkösd lobogó örömét, a Szentlélek ünnepét, amely arról beszél, hogy Isten nem a félelmet hagyta ránk örökségül. Jézus ígérete számomra valahol itt válik személyessé, abban a mondatban, hogy nincs magasság és nincs mélység, nincs emberi hatalom és nincs olyan sötétség, amely elszakíthatna bennünket attól, akit Teremtőnknek nevezünk. És hogy miért hiszek neki? Azért, mert a szavai mögött nem fenyegetést érzek, hanem békességet. Mert újra és újra azt mondja, hogy mindent azért tesz, hogy az örömünk teljes legyen. Ebben a mondatban számomra több erő és élet van, mint a világ összes riogatásában együttvéve
Ne hallgass el! A jót is mondd el!
