Kecskeméti Dominik operatőrrel, mozgóképkultúra- és médiaszakemberrel, a szomódi református gyülekezet kántorával és pótpresbiterével szolgáltunk együtt Balatonfenyvesen, a Dunántúli Református Egyházkerület hittanos táborában. Egykor kisdiákként fordult meg először a fenyvesi református üdülőben, majd középiskolásként az ifjúsági táborban vett részt, és érettségi után beállt a csoportvezetők közé szolgálni. Találkozásunk apropóján beszélgettem vele, amit azért ajánlok az olvasó figyelmébe, hogy megismerje a 21. századi generáció egyik ifjú „titánját”, aki ragaszkodik szülőföldjéhez, és szívvel-lélekkel igyekszik továbbadni azt a szeretetet, lehetőséget és hitbeli élményt, amit egykor ő kapott gyülekezetében és az egyházkerületi táborokban.
Egy észak-dunántúli faluban nőttél fel. Mesélj, kérlek, erről az időszakról! Milyen fontos hatások értek?
A komáromi kórházban születtem 2000-ben, de a 2500 fős lakosú Szomódról származom, ami Tata mellett található. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy ide és oda is valósi vagyok, mert a szüleim beköltöztek Tatára. Ám mivel szüleim válása után visszaköltöztünk Szomódra, számomra az a falu a meghatározó. Szomódinak tekintem magam minden esetben, és most is ott élek. Anyukám családja szomódi, apukámé tatai, és ők a kórházban ismerkedtek meg, ahol apukám műtős segéd, anyukám pedig újszülött ápoló volt. A családom mind apai, mind anyai ágon alapvetően vallásos és hívő is. A szomódi református gyülekezetbe nagyon egyszerű módon kerültem be, a nagymamám azt mondta, hogy márpedig eljössz velem a templomba. Nagyon pici gyerekként két-három hetente eljártam vele a templomba, ami öt házzal van lejjebb a házunktól, tehát még csak a távolságra sem foghattam a dolgokat. (mosolyog) Aztán amikor iskolás lettem, bekerültem a délutáni hittancsoportba. Akkor még nem volt órarendben a hitoktatás, csak fakultatívan, délután jártunk. Nagytiszteletű Kuti József lelkipásztor tartotta nekünk negyedikig, majd őutána Csákai László lelkipásztor lett a hittantanárunk. Szóval én az életem legelején belekerültem az egyházi életbe, amikor még fogalmam sem volt a dolgokról, illetve amikor még elnevetgéltük és elrosszalkodtuk a dolgokat. Abban az időben még nem tudatosultak a dolgok, és azért is vagyok a rám bízott gyermekekkel megértő, ha valamiről kérdeznek. Nyilván nekem is kérdés volt, és én is megkérdeztem, ahogy szinte minden gyermek megkérdezi tőlem is, hogy miért hagyja az Isten, hogy bántsanak vagy beteg legyek vagy, hogy milyen a mennyország. Foglalkoztattak ezek a kérdések, de akkor még nem éreztem, hogy a lelkemben megmozdult valami.
Most mégis itt beszélgetünk református csoportvezetőkként, tehát egyszer csak megmozdult valami.
Nagy jelentősége volt a szomódi hitoktatásnak, de az első érintést az ifitáborban éreztem, amikor már harmadik-negyedik alkalommal töltöttem egy hetet Fenyvesen, és a masszív hitgyakorlás és Isten közelében lét során kezdtem elgondolkodni azon, hogy többről van szó, minthogy lejövök a Balcsira, itt vannak a csajok, pancsolunk és focizunk.
Továbbtanuláskor miért döntöttél a kamera túloldala mellett?
Ezzel kapcsolatban muszáj megjegyeznem egy lényeges történetet, ami mellett majdnem elsiklottam. Ötödikes koromban elváltak a szüleim, ami nagyon rossz hatással volt rám. Mind lelkiekben, mind tanulmányokban. Agresszívabb gyerek lettem, gyorsabban felkaptam a vizet a barátaimra, és ami előtte még hülyéskedés volt, az utána már nem. A jegyeim drasztikusan megváltoztak, és bizony rezgett a léc, esélyes volt, hogy el kell hagyjam a szomódi iskolát. Ha nincs az a bizonyos Gizi néni, az osztályfőnököm, akkor lehet, hogy most nem itt beszélgetnénk. Szerettem a szomódi iskolában, de akkor én nem értettem a körülöttem lévő világot, össze voltam zavarodva. Nem értettem, hogy mi az, hogy elválás, és nem tudtam, milyen lesz az életem, milyen lesz egyszer anyánál, egyszer apánál aludni. Nem értettem a válás okát, hiszen nem volt rossz viszony a szüleim között. Ők ma is beszélő viszonyban vannak, úgy gondolom, miattam maradtak kapcsolatban, hogy ezzel is segítsenek engem.
A válás miatti mélypontról miként tudtál elmozdulni?
Idővel megbékéltem, és hetedik-nyolcadikra elértem egy közepes-jó közötti átlagot, de a matekom és a nyelvtanom nagyon rossz volt. Végül Komáromba vettek fel a Széchenyi István Gazdasági és Informatikai Technikumba, ami akkor a gimnáziumok után a második legerősebb iskolának számított. Isten adta csoda volt, hogy felvettek oda, mert én a felvételi rangsorban meghúzott vonal alatt voltam eggyel írva, de egyvalaki visszamondta, és eggyel előrébb ugorva bekerültem az iskolába, ahol rendszergazdász szakot végeztem. Közben Szomódon az akkori kántorunk már nem minden vasárnapot tudott vállalni, és Csákai tiszi elhívott engem pótkántornak, mivel másodikos koromtól tanultam szintetizátoron játszani. Legelőször a karácsonyi etapot kaptam meg, mert elutazott a kántor. Nem kis feladat volt a többnapos ünnep. Természetesen mindvégig jártam templomba, és nyaranta ide Fenyvesre, a kerületi táborba. A középiskola időszakában szedtem igazán össze magam magatartásilag és tanulmányilag. Meglett az érettségim, de tudtam, hogy nem szeretnék informatikus, rendszergazda lenni. Bár szeretem a kütyüket, de nem tudnék gép előtt ülni nap mint nap, mert a monotonitást nem jól tűröm. És itt jön egy másik csoda az életembe, ami odavezetett a kamera túloldalára. De el kell, keserítselek, mert semmi izgalmas történet nincs ebben a csodában, csupán csak annyi, hogy engedtek fotózni a család szalagos és digitális fényképezőgépével is, és én megszerettem ezt. Ezért nézegetni kezdtem a felsőoktatási tájékoztatót, de nem találtam fotográfus tanszakot. Helyette találtam a mozgóképkultúra- és médiaszakember szakot Egerben. Úgy adtam oda be Egerbe a jelentkezésemet, hogy konkrétan nem tudtam, hogy mit fogunk csinálni az Eszterházy Károly Egyetemen, ami időközben katolikus fenntartásúvá vált. Ez a választás lokálisan nem vált előnyömre, mert Szomódtól messze van Eger, én pedig minden hétvégén hazamentem a kollégiumból. A három év alatt egyetlenegy hétvégét nem töltöttem úgy el, hogy ne jöttem volna haza, akár csak egy napra is a családomhoz. Nagyon erős kötelékeim vannak mind édesanyám, mind édesapám felé, és akkor még az anyai nagymamám felé is meglehetett ez; valamint én nagyon szeretem a pocakomat, és az otthoni kosztnál nincsen jobb. (nevetünk)
Milyen irányból gyűjtöttél ismereteket a mozgóképkultúra- és médiaszakember szakon?
Négyféle szakosodási lehetőség volt mozgóképkultúra szakon: operatőr, rendező, animáció, forgatókönyvíró. Szabó Gáborhoz operatőri szakirányra szerettem volna menni, de nála már betelt a hely, így kerültem Bollók Csabához rendezői szakirányra, ami nekem a másodlagos vágyam volt. (Szerkesztői megjegyzés: 2009-ben Oscar-díj nevezettje volt Magyarországnak a Bollók Csaba által rendezett „Iszka utazása” című film.) Bár rendezői szakirányon nála fejeztem be a tanulmányaimat, de mindenki látta, hogy engem az operatőri dolgok jobban érdekelnek. Éppen ezért a diplomamunkám is egy kacifántos dolog volt. A háttér története röviden annyi, hogy az anyai nagypapámat nem ismertem, mert születésem előtt 7 hónappal meghalt. 1999 nyarán megcsípte egy darázs, és nem volt otthon senki, ő pedig kómába esett, majd karácsony előtti nap meghalt. Bár nem ismertem, mégis nagyon sok történetet tudtam róla, és akárhányszor meghallottam, hogy „a papa”, vagy anyukámtól, hogy „az apukám”, én tudtam, hogy ki ez az ember, és láttam magam előtt többféle pozícióban. Ez pedig azért lehetséges, mert ha otthon benyúlok egy szekrényfiókba, mindenhol fényképeket találok, mivel közel ezer, de az is lehet, hogy kicsivel több régi, analóg fotónk van. Például ahogy a papámék építkeztek, ahogy a szőlőben tevékenykedett, amikor katona volt, aztán az utazásairól. Tehát ezen fényképek alapján el tudtam képzelni vizuálisan őt, amikor meséltek róla. Még olykor a hangját is hallottam, ahogy beszél hozzám. Pont ezért diplomamunkának erről készítettem egy dokumentumfilmet „A nagyapám és én” címmel. Azt mutattam be, hogy bár ő meghalt mielőtt megszülettem, de valójában még mindig jön velünk úgy, hogy én személyesen nem találkoztam vele, de mégis érzem, hogy ismerem.
Ezt a megélést hogyan tudtad filmen megjeleníteni?
Ez egy 15-20 perc hosszúságú film lett, amit a mai napig nem tekintek véglegesnek. Az akkori tudásomat tükrözi, aminek akkor nagyon örültem. Ha a mostani tudásommal megnézném, még nagyon sok fontos információt raknék hozzá. Akkor úgy indultam neki, hogy a sok fényképet beszkenneltem, befotóztam, amiből egy csomót bevágtam. Elmentem azokra a helyekre, ahol a fényképek készültek, és felidéztem a múltat a jelenbe. Írtam egy monológot a filmhez, amit én mondtam fel. Arról szól, hogy mit jelent a nagyszülőség nekem. A filmbe hozott az élet egy sajnálatos csavart: amikor 2021-ben végzős voltam az egyetemen, akkor a nagymamám – aki a legtöbb hasznos információt adta -, számomra tragikus körülmények között elhunyt, és akkor az egész film átfordult, és már nem a nagyapám és én, hanem a nagyszüleim és én volt a téma. Tehát az eleje még a nagyapámmal indult, de a vége már arról szólt, hogy mennyire fontos, hogy a nagyszüleinkkel és szüleinkkel töltsük azt az időt, amit később már soha senki nem fog visszaadni. Nehezen fejeztem be a filmet, mert az az utolsó két hónap nagyon nehéz volt, a szüleim válása után Szomódon hárman laktunk együtt egy nagy családi házban, anya, nagyi és én, éppen ezért nagyon szoros volt a kapcsolat. Életem azon pontján tapasztaltam meg, hogy bár megismertem már Istent, mégsem értem Őt, és hogy az istenhívő ember is kerülhet lelkileg mélypontra. Amikor a nagyi meghalt, akkor kimentem, letérdeltem és üvöltöttem felfelé Istennek, hogy miért kellett ezt csinálnod velünk. És utána fél évig nagyon rosszul jöttünk mi ki az én Istenemmel. Sok idő volt visszatalálni arra az útra, amin jártam. Szeretném újra megcsinálni azt a vizsgafilmet, de még nem visz rá Isten, viszont tudom, hogy eljön az idő, amikorra ezt a gátat át tudom majd ugrani.
Adja meg Isten az arra elrendelt időt! Ahogy említetted, az operatőri munka jobban érdekelt, mint a rendezői, gondolom, ezért folytattad a tanulmányidat a Budapesti Metropolitan Egyetemen.
Igen, ott a mesterképzést végeztem el filmoperatőr-művész szakon, ahol már csak a fényképalkotással foglalkoztunk. Most abszolváltam a képzést, ami a látásmódomon sokat csiszolt és nagyon intenzívvé tette azt: két pislogás között mindig megélek egy jelenetet. Az öt év alatt Egerben és Budapesten rengeteg információt magamba szívtam, de még mindig csak ezreléknyi az, amit tudok. Viszont már úgy élem az életemet, hogy mindenben meglátom a képet, a jelenetet, a tragédiát, az érzelmeket, szóval egy történést látok minden egyes képben és karaktereket látok az emberekben. Meglátok és elraktározok, akár még film is lehet belőlük. Őszintén megvallom, hogy ma már nem igazán tudok úgy filmet nézni, hogy ne szakmai szemmel tekintsek rá.
A Budapesti Metropolitan Egyetem lelkiségében mit tapasztaltál?
Az egyetem egészét tekintve egy abszolút világi egyetem és olyan nézetekkel rendelkezik. Míg például Egerben hívtak a Neptunon keresztül lelki alkalmakra, ott nem. Viszont a szakot tekintve a művésztanárok között sokan vannak, akik a Bibliából formálnak képeket és értékelik ezeket a próbálkozásokat. Én például az egyik vizsgafilmemet a Csákai László lelkipásztorral felvett interjúmból csináltam. Tehát a világi egyetem elfogadó és megértő. Mivel én művészember vagyok, nem is szeretném, ha a szabadságomat korlátoznák, tehát nekem ne mondja meg senki, hogy miről, meddig forgathatok, és mit használhatok az én anyagomban.
Legutóbbi diplomamunkád, amiben kapcsolati erőszakkal foglalkoztál, azt mutatja, hogy nem voltatok korlátok közé szorítva az alkotótársaiddal.
Valóban szó sem volt korlátozásról. Előtte rá is kérdeztem, hogy engedélyezik-e a témát, nehogy a forgatókönyv elkészítése után derüljön ki, hogy nem lehet ezzel foglalkozni. A diplomafilmem kisjátékfilm hosszúságú, és egy fiatal anyukáról szól, aki nagyon fiatalon leányanyaként szült, és akinek az életébe akkor csöppenünk bele, amikor a fia már kilencéves, és hazaköltöznek valamiért a nagymamához egy budapesti minigarzonba. A gyerek valamilyen úton visszakerül az apához, és az anya elmegy érte, hogy megvédje a gyereket az apjától, amiben nem biztos, hogy teljesen igaza van, vagy lehet, hogy mégis. Próbáltam úgy elmondani a történetet, hogyha egyszer moziba kerülne, és látná valaki, akkor ne áruljak el előre mindent. Ugyanis a Nemzeti Filmintézet pályázatán nyertünk, és abból tudunk majd még belefektetni, hogy javítsunk a „rough cut”-on, a nyersvágaton, hogy fesztiváloztatni lehessen a kész filmet.
Összesen mennyi időt ölelt fel ennek a kisjátékfilmnek az elkészítése?
Több mint egy év, még ha a tényleges forgatás az csupán ötször 12 óra. A rendező írta a forgatókönyvet is, én operatőr voltam, azaz fényképeztem, de összesen negyvennyolcan dolgoztunk együtt az ötnapos forgatás alatt, és az előkészületi fázisban majd az utómunkák során. A forgatókönyv megírása után elkezdődtek a gyártási folyamatok: szereplők megszerzése, eszközök beszerzése és stábtagok felkérése. A rendezővel előtte már készítettem kísérleti filmeket. A téma keménysége ellenére nagyon jó hangulatban dolgoztunk együtt. Az ötnapos forgatás ténylegesen nemcsak öt nap, mert oda kell készíteni mindent, és el is kell pakolni, tehát az öt napnak legalább háromszorosa az az idő. Az utómunka a hangmérnökkel, vágóval, rendezővel és operatőrrel szintén idő. Talán úgy a legegyszerűbb elmagyarázni, hogy a gyártásvezető, operatőr, rendező, látványtervező, hangmérnök és fővilágosító egy-egy főember, és mindegyik alatt dolgozik legalább négy-öt ember, pl. asszisztens, csapó, mikrofonos, világosító. Nagyon drága film lett volna, ha mindenkit ki kellett volna fizetni, de itt baráti, önkéntes, gyakorlási jelleggel is bíró összefogásról volt szó.
A mozgóképkultúra hatást gyakorol. Ennek ismeretében a keresztyén erkölcs mennyire van határkőként jelen számodra?
Az az igazság, hogy ebben a szakmában, ha valamit nem vállalsz el, nem biztos, hogy többet hívnak téged akárhova is. Nagyon komolyan meg kell mászni a ranglétrát és nagyon komolyan összpontosítani kell, hogy ne hibázz. Ez egy feszített szakma, ahol nagy súly alatt precízen kell dolgozni. Elvállalom a reklámokat és kisjátékfilmeket, és ha Isten is megengedi, akkor ebben az évben megyek nagyjátékfilmbe is, de még abszolút kisember vagyok, harmadasszisztensként leszek jelen. Nincs olyan, hogy frissdiplomásként egyből operatőr legyen valaki egy nagyjátékfilmben. De nyilván vannak nekem is határok, amiket meghúztam, amin túl nem akarok menni. Nem is volt arra példa, hogy az általam meghúzott határon túlra hívtak volna. Ehhez az iparághoz a pornó is hozzátartozik, de én arra nemet mondok. Az túl van a határon. Illetve ameddig lehet, nem szeretnék politikai tartalomgyártásba se belemenni.
Mit gondolsz a mesterséges intelligenciáról, ami egyre több területen jelen van?
A filmművészetben nem dominál, de nagyon nagy szerepe van, főleg az utómunkálatok során. Például egy pókemberes filmben fele sem igaz annak, ami látszik. Zöld vagy kék háttér előtt drótkötelekkel elugrálták a jeleneteket, amit utána ki kell venni, és mögé kell rakni New Yorkot, na, ebben az AI nagy segítség nekünk. Sokat foglalkoznak ezzel, és én is sok ilyen előadáson vettem részt. Idősebb szakemberek meg vannak ijedve, hogy elveszi a munkánkat ez a technológia; én meg vagyok győződve, hogy sose fogja elvenni, inkább eszközként kiegészíti azt. Meg kell tanulni a használatát és jól kell használni. Aki nem tanulja meg használni, sajnos egy idő múlva lemarad és végül kimarad.
Engedd meg, hogy visszakanyarodjak BFS-hez! A balatonfenyvesi tábor történetéhez gyermekként, ifisként és felnőttként is köthető vagy. Mit jelentenek neked és milyen emlékeket hoznak fel benned a dunántúli református egyházkerületi táborok?
Ha jól emlékszem, 11 éve, 2014-ben, nyolcadikosként jöttem először Balatonfenyvesre, az egyházkerületi hittanos táborba Csákai László nagytiszteletű úrral. A te időd alatt volt az még, és ha nagyon kutatok az agyamban, még a kézműves foglalkozásokat is fel tudom idézni. Meg persze sok szép emléket és azóta tartó barátságokat. Azokkal, akikkel ott megismerkedtem, a mai napig tartjuk a kapcsolatot még úgy is, ha csak egyszer egy hetet töltöttünk együtt. A következő évben már az ifi táborba jöttem. Aztán nagyon fontos pont volt az életemben az, amikor bekerültem a csoportvezetők közé. Ötödik éve akként vagyok jelen mind a katehcetikai, mind az ifis táborban. Nagyon szívesen jövök, belső indíttatással veszek részt a táboroztatásban. Eleinte volt bennem egy kis félelem azzal kapcsolatban, hogy egyből tíz kicsi gyerekre kell vigyáznom, miközben még egy sincs nekem (nevetünk). De annyira megszerettem az egészet az első pár napban, hogy már az ifibe is táboroztatóként jöttem azon a nyáron, pedig még jöhettem volna táborozóként. Az egész kiforró hit, ami jelen van az életemben, akkor kezdődött, amikor ide jártam táborozni, és akkor teljesedett ki, amikor táboroztatni kezdtem. Ez a tábor mindig erőt adott nekem a nehéz időkben. Akkor is, ha a nehéz idő nem pont akkor volt, amikor nyáron itt táboroztam, hanem ősszel vagy tavasszal, de vissza tudtam gondolni örömteli szívvel. Szerintem azt is ennek a tábornak köszönhetem, hogy a civil életben is idáig jutottam és ilyen ember lettem. Ezt nem önteltségből mondom, hanem ezáltal Istent ismerem el és büszkeséggel tölt el, hogy hatással van rám. Köszönöm is Neki, hogy idáig juthattam.
Láttam, hogy a Máté 6,21-et írtad ki idézetként, ami szerint „ahol a te kincsed van, ott lesz a te szíved is”. Ennek kapcsán kérdezem, hogy milyen kincsek mellett van a te szíved?
Az volt a konfirmációs igém, amivel Csákai tiszteletes megáldott, hogy „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el.” (Szerkesztői megjegyzés: Máté 6,19-20) Fogalmam sem volt akkor, hogy ez mit jelent, őszintén megmondom, és nagyon sokáig ez így is maradt. Az első-második táboroztatásom után döbbentem rá, hogy mit akart üzenni nekem ezzel Isten, amikor elolvastam hogyan is folytatódik ez az igeszakasz, „Mert ahol a te kincsed van, ott lesz a te szíved is.” (Szerkesztői megjegyzés: Máté 6,21). Nem gyűjtök olyan kincseket a földön, ami porrá lesz, hanem kincseket gyűjtök Neki, oda föl a mennybe. Én úgy élem meg a tábort, hogy amit én itt kaptam egykor, azt továbbadom, és ezzel szolgálok Neki. Megmondom őszintén, amikor így megérett bennem ez az ige, én lesokkolódtam. Mint a filmekben, úgy jött a felismerés: az ige, ami mindvégig a szemem előtt volt, az a megoldás. És hogy a kérdésedre is válaszoljak, a kincstárban az egyik kincs, ami mellett a szívem van, az a tábor, és a szívem egy része mindig itt van és lesz, a gyerekekkel és az önkéntes munkatársakkal.
Mi fáraszt, és mi ad lendületet neked?
Fizikailag néha a munkában elfáradok, amikor belecsúszunk túlórába, és 16 óra munka után másnap ugyanúgy elindul a munka. Fárasztó egy felszerelt filmeskamera, ami 20-30 kg, és azzal egy ötperces jelenetet akár tizenötször felvenni, eléggé megpróbáló. Lelkileg az fáraszt engem, ami most a világban zajlik. Annak ellenére, hogy nagyon fiatal vagyok, már abszolút elfáradtam a folyamatos anyagi nyomásban, a politikában – pártállásra való tekintet nélkül -, a sok hazugságban és háborúban. De az egészben feldob és ösztönöz a családom és a barátaim, és ami a legfontosabb, maga az Ige, ami megmentést ad sokszor a hétköznapokban.
Merre képzeled el a jövődet?
Végtelenül szeretem a hazámat, el se tudom máshol képzelni az életet. Én itt szeretnék megöregedni, de persze szeretnék minél többet látni a világból, csak nem szeretnék huzamosan más országban élni. Nem tudom itt hagyni a családomat, a barátaimat és a természetet. Se a Gerecsét, a Balatont. Remélem, belátható időn belül el tudok oda jutni, hogy nagyjátékfilmet fényképezek idehaza. Addig pedig rövidtávú célom, hogy a kisjátékfilmekkel elérjünk valamilyen sikert Cannesban, Berlinben vagy hazai filmfesztiválokon. Aztán az is lehet, hogy a hosszú és rövidtávú célok felcserélődnek, ha Isten úgy akarja.
Elfogadod a…
Mindent elfogadok! Én, Kecskeméti Dominik lemondok a jogaimról! (nevetünk)
Nem ilyen súlyos dologról van szó, csupán annyi, hogy befejezhetjük egy villámkérdés-villámválasz játékkal a beszélgetést?
Igen!
„Szívemet hozzád emelem” vagy „A mélyből hozzád száll szavam”? A mélyből hozzád száll szavam, Krisztus kegyelmezz. (énekli)
Közel vagy távol? Közel.
Jézus tanítása a tíz parancsolatról vagy Jézus hét szava a kereszten? Jézus hét szava a kereszten.
Andalgás vagy rohanás? Andalgás.
Ananiás az Egyenes utcában vagy Eliézer a kútnál? A kútnál.
Mandarin vagy szőlő? Szőlő.
Némafilm vagy koncertfilm? Némafilm.
Kötöttség vagy kötetlenség? Kötetlenség.
Bartimeus vagy Nikodémus? Nikodémus.
Fókusz vagy periféria? Periféria.
Köszönöm a beszélgetést, és kívánom, hogy a nem túl távoli jövőben büszkén vetíthessük le az egyházkerületi tábor esti programjaként azt a nagyjátékfilmet, aminek te leszel az operatőre!
